Anne Rice Lestat a vámpír - Első

fejéről leesett a kalap. Halott volt. Gabrielle állt és nézte. Láttam, miként fűti át, festi rózsásra,
pirosítja ki ajkát a vér. Violakéken villámló szemmel tekintett rám; az égnek volt ilyen színe,
amikor beléptem a hálószobájába. Némán figyeltem, ő pedig furcsa hüledezéssel méregette az
áldozatot, mintha nem igazán tudná elfogadni, amit lát. Megint kócos volt a haja. Hátrasimítottam
az arcából.
Odabújt a karjaimba, és én elvezettem az áldozattól. Egyszer-kétszer hátrapillantott, azután
egyenesen előre nézett.
– Ennyi elég egy éjszakára. Haza kellene mennünk a toronyba – szóltam. Meg akartam
mutatni a kincset, ott akartam lenni vele a biztonságban, hogy csitíthassam és vigasztalhassam, ha
őrjöngeni kezdene. Megint görcsei voltak. Ott megpihenhetne a tűz mellett.
– Nem, még nem akarok menni! – tiltakozott. – Nem fog sokáig tartani a fájás, maga
megígérte, hogy nem. Megvárom, míg elmúlik, és aztán itt akarok lenni. – Rám nézett,
elmosolyodott. – Párizsba jöttem meghalni, nemdebár? – súgta.
Minden mulattatta: hátunk mögött az összerogyott szürke köpenyes halott, a tócsa tükrében
vibráló ég, a közeli falon cikázó macska. A vér pezsgett benne, az hajtotta.
Kézen fogtam, és húztam magam után.
– Innom kell.
– Látom – suttogta. – Önnek kellett volna elvennie. Gondolnom kellett volna rá… Micsoda
úriember még most is.
– Éhező úriember – mosolyogtam. – Talán ne hágjunk egymás lábára a nagy igyekezettől, ha
címkét keresünk szörnyetegeknek. – Kacagtam. Meg is csókoltam volna, de hirtelen megzavart
valami. Túlságosan megszorítottam a kezét.
A távolból, az Aprószentek temetője felől a szokott erővel hallatszott a láthatatlan.
Fejét kissé félrehajtva Gabrielle ugyanolyan mozdulatlanul állt, mint én, és füle mögé
simította a haját. _ Hallja? – kérdeztem.
– Ez egy másik! – nézett föl rám. Hunyorgó szemmel figyelte, merről jön a kisugárzás.
– Számkivetett! – szólt fennhangon.
– Tessék? – Számkivetett, számkivetett, számkivetett. Megszédültem. Mintha egy álom jutott
volna eszembe. Egy álomtöredék. Nem tudtam gondolkozni. Megártott, hogy adtam neki az
erőmből. Innom kellett.
– Számkivetetteknek szólított bennünket – mondta Gabrielle. – Nem hallotta? – Megint fülelt,
ám a láthatatlan már elment, egyikünk sem hallotta. Magam sem tudom, érzékeltem-e tisztán,
hogy számkivetett. Úgy rémlik, igen.
– Ügyet se vessen rá – tanácsoltam. – Ennél sosem jön közelebb. – Bár tudtam, hogy ezúttal
erőteljesebb volt. Szerettem volna távolabb kerülni az Aprószentektől. – A temetőkben lakik –
dünnyögtem. – Lehet, hogy nem bír másutt megmaradni… hosszabb ideig.
Be se fejeztem, mikor éreztem megint. Mintha kiterjedt volna, és sohasem tapasztalt
rosszindulat áradt belőle.
– Nevet! – suttogta Gabrielle.
Ránéztem. Semmi kétség, tisztábban hallja nálam.
– Hívja ki! – mondtam. – Nevezze gyávának! Mondja, hogy jöjjön elő! Meghökkenten nézett
rám.
– Valóban ezt akarja? – súgta elfúló lélegzettel. Kissé összerándult, megtámogattam. Úgy
szorította a derekát, mintha megint görcs húzná össze.
– Akkor ne most. Ez nem a megfelelő idő. Úgyis fogjuk még hallani, akkor, mikor épp
elfeledkeznénk róla.