Anne Rice Lestat a vámpír - Első

hullottunk a bőrtetőre. Az elfoglalt kocsis oda se nézett. Magamhoz öleltem, megtámasztottam
Gabrielle-t, amíg mindketten kényelmes helyzetbe nem fészkeltük magunkat, készen rá, hogy
leugorjunk, mihelyt úgy tartja kedvünk. Leírhatatlanul izgalmas volt vele csinálni ezt.
Átrobogtunk a hídon, el a székesegyház mellett, aztán bele a Pont Neufön nyüzsgő sokaságba.
Ő megint kacagott. Vajon mit gondolhattak azok odafent, ha lenéztek a magas ablakokból, és
látták tarka ruhás alakunkat, ahogy vitetjük magunkat a dülöngélő fogaton, mint pajkos gyerekek
a tutajon?
A fogat bekanyarodott. Szétspriccelt előlünk a tömeg, amint elrobogtunk a Saint-Germain-des-
Prés felé, majd az Aprószentek orrfacsaró páján át bedübörögtünk a toronymagas házak közé.
Egy pillanatra éreztem a láthatatlan rebbenését, de oly gyorsan szertefoszlott, mintha
képzelődnék. Hátranéztem, semmi nyoma. Hallatlan erővel tudatosult bennem, hogy Gabrielle-lel
meg fogjuk beszélni a láthatatlant, mindent meg fogunk beszélni, és együtt latolgatjuk a dolgokat.
Ez az éjszaka a maga módján ugyanolyan földcsuszamlás volt, mint az, amelyen Magnus
átváltoztatott, és még ennek is csak az elején tartottunk!
Tökéletes volt a környék. Ismét kézen fogtam, és magam után húzva levetettem magam a
kocsiról az utcára.
Ő kábultan nézett a forgó kerekek után, de már tova is tűnt a fogat. Még a haja se lett kócos e
térből-időből kiszakított, rendkívüli asszonynak, ki egy szál ruhában-papucsban, béklyók nélkül
készülődött felszállni a magasba.
Befordultunk egy keskeny sikátorba, és egymást átölelve futottunk. Hébe-hóba ránéztem,
hogy lássam, miként fürkészi fölöttünk a falakat, az ablakok sorát, a zsaluk mögül vékony
szálakban szivárgó fényt.
Tudtam, mit lát. Ismertem a fülében zúgó hangokat, ám tőle még mindig nem hallottam
semmit. Kicsit megijedtem, ha arra gondoltam, hogy tán szándékosan zár el magától.
Megtorpant. Most vonaglott át rajta először a halál. Az arcán láttam. Megnyugtattam, gyorsan
felidéztem előtte a korábbi látomást. – Nem fog sokáig tartani, ez semmi ahhoz a fájdalomhoz
képest, amit eddig átélt. Pár óra múlva elmúlik, talán még hamarabb is, ha iszunk. Bólintott.
Inkább türelmetlen volt, mint ijedt.
Kiértünk egy kis térre. Fiatal férfi ácsorgott az egyik ódon ház kapujában, mintha várna
valakit, szürke köpenyének feltűrt gallérja eltakarta az arcát.
Van olyan erős Gabrielle, hogy leterítse? Van olyan erős, mint én? Most majd kiderül.
– Ha nem viszi rá a szomjúság, akkor még korai – mondtam neki.
Ránéztem és elhűltem, olyan céltudatos, olyan elszánt, olyan majdnem emberi volt az
összpontosításban. Szemében újra ott sötétlett a korábbi tragikus árnyék. Semmi sem kerülte el a
figyelmét. De mikor megindult, már nem volt benne semmi emberi. Igazi ragadozó lett, amilyen
csak egy fenevad lehet. Ugyanakkor asszony is volt, aki lassan közeledik egy férfi relé: köpenykalap-kísérő
nélkül idecseppent úrihölgy, aki egy úriember segítségét kéri. Hajszálra ilyen volt.
Vérfagyasztó látvány volt, ahogy suhant a köveken, szinte nem is érintve őket. Mintha még azt
is ő döntötte volna el, merre libbenjenek fürtjei a fuvallatban. Akár a falon is át tudott volna
hatolni tántoríthatatlan lépéseivel.
Behúzódtam az árnyékba.
Az ember fölfigyelt, csizmasarka halkan csikorgott a kövön, ahogy hozzá fordult. Gabrielle
lábujjhegyre állt, mintha súgni akarna valamit. Most mintha megingott volna. Talán visszarettent
kissé. Ha igen, akkor még nem elég szomjas. Ám habozása nem tartott pillanatnál tovább.
Lecsapott a tehetetlen férfira, én pedig megdelejezetten bámultam őket.
Ekkor hasított belém, hogy nem figyelmeztettem a szívre. Hogy feledkezhettem meg
ilyesmiről! Odarohantam, de addigra elengedte a férfit, aki lerogyott a fal tövébe. Félrebillent