Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Hogyan viszem ki innen, hogyan rázom le őket?
– Nem, nem arra – mondta ő, mikor látta, hogy az ajtóra sandítok.
Az ágyat vizsgálgatta, az asztalon heverő tárgyakat. Odament, kivette ékszereit a párna alól,
megnézegette, és visszaejtette őket a nyűtt bársonyerszénybe. Majd az övére erősítette az
erszényét, és elrejtette szoknyája ráncai között.
Milyen jelentőségteljesek voltak ezek az apró gesztusok! Noha agya nem árult el semmit, én
tudtam, hogy ez minden, amit akar. Most búcsúzott a dolgoktól, a magával hozott ruháktól, régi,
ezüsthátú hajkeféjétől, ezüstfésűjétől és az éjjeliszekrényen heverő, rongyosra olvasott
könyvektől.
Kopogtattak.
– Miért ne erre? – kérdezte ő, és felrántotta az ablakot. A szellő hólyagosra fújta az aranyos
kárpitokat, és meglobogtatta haját. Felém fordult, és én összeborzongtam kígyózó fürtjei, parányi
színes cserepeket csillogtató, majdnem tragikus fényben úszó hatalmas szeme láttán. Nem félt
semmitől.
Magamhoz öleltem, és egy pillanatig nem akaródzott elengednem. Hajába fúrtam arcomat, és
csak arra bírtam gondolni, hogy együtt vagyunk, és most már semmi sem választhat el bennünket.
Nem értettem a csöndjét, hogy miért nem hallom őt, ámde tudtam, hogy nem ő műveli; talán még
reménykedtem is, hogy majd elmúlik. Velem volt, és így kerek a világ. A hala] volt az én
parancsolom, és én adtam is neki ezer áldozatot, ám ezt az egyet kicsavartam a markából. Ezt
fennszóval is kimondtam, és hozzátettem még sok más kétségbeesett szamárságot. Gyilkos
rettenetek voltunk Mindketten, kik a Sötétlő Erdőben jártunk. Megpróbáltam képekkel
elévarázsolni, mit jelent a Sötétlő Erdő, holott az se lett volna baj, ha nem érti.
– A Sötétlő Erdő! – ismételte áhítattal, szelíd mosollyal ajkán.
A Sötétlő Erdő zúgott fejemben. Gabrielle megcsókolt, és halkan susogott, mintha gondolatait
festené alá.
– De most segítsen – kérte –, hadd látom, maga hogy csinálja. Mostantól egymásba kell
kapaszkodnunk. Menjen.
Égetett a szomjúság. Vérre volt szükségem, akárcsak neki. Tudtam, hogy bele akar kóstolni.
Eszembe jutott, mennyire kellett nekem is az első éj szakán. Hirtelen arra gondoltam, talán
csillapulna a fájdalom, mit a test halálával távozó fluidumok okoznak, ha ő ihatna elsőnek.
Megint kopogtak. Nem volt kulcsra zárva az ajtó. Kiléptem az ablakpárkányra, érte nyúltam, és ő
rögtön ott volt a karjaimban. Noha nem volt súlya, éreztem erejét, kemény szorítását. De mikor
meglátta a fal tetejéről a sikátort és a rakpartot, egy pillanatra kételkedni látszott.
– Ölelje át a nyakamat – mondtam –, és kapaszkodjék jó erősen. Felmásztam a kőfalon a
csúszós palatetőre, miközben ő kalimpáló lábbal, arcát felém fordítva csimpaszkodott rajtam.
Odafent kézen fogtam, úgy futottunk egyre gyorsabban kémények között, csatornákon át,
ugrottunk keresztül keskeny sikátorokat, míg oda nem értünk a sziget túlsó végébe. Minden
percben számítottam rá, hogy felsikolt vagy hozzám bújik, ám ő nem félt.
Némán állt, figyelte a bal parton a háztetőket, a folyón a toprongyos lényekkel zsúfolt, sötét
kis dereglyék hadát, és egy ideig mintha nem érdekelte volna más, csak a haját borzoló szél.
Akármeddig el tudtam volna nézni bávatagon, ittam volna átváltozása minden arculatát, ámde
közben alig vártam, hogy végigvezessem a városon, megmutassak neki mindent, megtanítsam
mindenre, amit én tanultam. Hozzám foghatóan ő sem ismerte a testi fáradtságot, és ugyanúgy
nem riadozott semmi szörnyűségtől, ahogy én sem, amióta Magnus a máglyára lépett.
Odalent fogat robogott végig a rakparton, csúnyán megdőlve, a folyó felé. Kocsisa az
ellenkező irányba húzózkodva próbálta megőrizni egyensúlyát a magas ülésen. A közeledő
fogatra mutattam, és kézen fogtam Gabrielle-t. Amikor odaért alánk, ugrottunk, és hang nélkül