Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Szemhéjain megmaradt egy-egy kis húsredő, érvényre juttatva arca háromszögének
szimmetriáját, ajka pedig a leggyöngédebb árnyalatban rózsállott. Törékeny volt, mint a gyémánt,
amikor lecsap rá a fény. Behunytam, kinyitottam a szemem, és láttam, hogy nem csalás, nem
ámítás, hacsak csöndjét nem mondom annak. Testben még jobban megváltozott. Kórtól
elhervasztott keble kitelt, mint ifjú asszony korában, És a legáttetszőbb halvány rózsaszínben
csillogott a sötétkék tafotaderék fölött. De a haja még döbbenetesebb volt, mert olybá tűnt,
mintha élne. Annyi szín motoszkált benne, hogy hullámzani látszott, és ezernyi örvénylő parányi
fürttel folyta körül makulátlan fehér arcát és nyakát.
Torkáról eltűnt a seb.
Nem volt más, csak a rettenthetetlen bátorság. Nézz a szemébe! Nézz a másik vámpír
szemébe! Az első magadfajta, azóta, hogy beleugrott a tűzbe.
Valami hangot kellett adnom, mert ő ugyanolyan parányi nesszel válaszolt. Gabrielle, ezentúl
nem hívhattam másképp. – Gabrielle –, mondtam Sose szólítottam így, legföljebb legtitkosabb
gondolataimban, ő pedig majdnem elmosolyodott.
Lenéztem a csuklómra. A seb eltűnt, ám a szomjúság belém mart. Ereim válaszoltak, mintha
szóltam volna hozzájuk. Rábámultam Gabrielle-re láttam, hogy szája megrándul az éhségtől, és
oly különösen, sokatmondóan néz rám, mintha azt kérdené: „Nem érted?”
Nem hallottam a hangját. Csönd volt, csak azt a gyönyörű szemét láttam, meg talán a kettőnk
kölcsönös szeretetét. Csönd volt mindenfelé, áthatolhatatlan, semmit sem igazoló csönd. Elzárná
tőlem az agyát? Némán kérdeztem, nem látszott érteni.
– Nos – mondta ő, és én összerezzentem. Puhább, zengőbb lett a hangja. Egy pillanatig ott
voltunk Auvergne-ben, hullott a hó, ő pedig mintha egy visszhangzó barlangban dalok volna
nekem. De annak már vége.
– Induljon… menjen a dolgára, gyorsan… tüstént!… – Sürgetően bólogatott, közelebb jött
hozzám, és megrángatta a kezem. – Nézze meg magát a tükörben! – súgta.
Tudtam anélkül is. Több vért adtam neki, mint amennyit elvettem, és ki voltam éhezve. Eleve
éhesen jöttem hozzá.
Ám annyira lenyűgözött a szótagok zengése, a szállingózó pelyhek és a dal emléke, hogy egy
darabig nem is válaszoltam. Néztem ujjait a kezemen. Láttam, hogy egy testből vagyunk.
Felálltam, megfogtam két kezét, megérintettem karját és arcát. Megcsináltuk, és én még mindig
éltem! Most már velem volt. Átlépett a félelmetes magányon, itt volt velem, és én egy percig nem
tudtam másra gondolni, csak arra, hogy átöleljem, magamhoz szorítsam, és ne engedjem el soha.
Fölkaptam, a magasba lendítettem, és megforgattam.
Hátravetette a fejét, és kacagott, mind hangosabban és hangosabban, míg a szájára nem tettem
a kezem.
– Betöri az ablakot a hangjával! – súgtam neki. Az ajtó felé sandítottam. Nicki és Roget
odakint voltak.
– Akkor hadd törjem be! – mondta minden tréfa nélkül. Leengedtem a földre. Nem tudtam
megállni, hogy ne ölelgessem bolond módjára.
Ámde halandók járkáltak a házban. Az orvos és az ápolónővérek még a fejükbe veszik, hogy
be kellene jönniük.
Láttam, hogy az ajtóra néz. Ő is hallotta őket. De én miért nem hallom
Kibontakozott a karjaimból, szeme egyik tárgyról a másikra siklott. Megint fogta a
gyertyatartót, odavitte a tükörhöz, és megnézte magát.
Megértettem, mi történik vele. Időre van szüksége, hogy láthassa, és fölmérhesse magát új
látásával. A lakásból azonban ki kell jutnunk.
Hallottam odakintről Nicki hangját. Az orvost unszolta, hogy kopogtasson.