Anne Rice Lestat a vámpír - Első

szavak és kének mögött pedig a szenvedély, a látszólagos őrület, a dacos remény lüktetett
titkosan.
Keskeny hátát két karral átfonva emeltem magamhoz, hogy lába nem érte a földet,
tenyeremben tartottam lecsukló fejét, és dallá olvadt hangos nyögésem, míg szívverésének
ütemére szívtam a vért. Ám túl hirtelen lassult az ütem, közeledett a halál. Ő minden dobbanással
küzdött ellene, én pedig az önmegtagadás utolsó kitörésével eltaszítottam őt magamtól.
Ájulás kerülgetett. Szomjam a szívét követelte. A szomjúság nem volt öncélú. Álltam, elnyílt
szájjal, üveges tekintettel, és messze eltartottam magamtól, mintha kettéváltam volna, és egyik
énem összezúzni, míg a másik magához ölelni szeretné őt.
Szeme tágra nyílt, de nem látott. Egy időre túllépett a fájdalmon, oda, hol nincs más, mint
gyöngédség, talán megértés, ám aztán hallottam, hogy nevemen szólít.
Számhoz emeltem a jobb csuklómat, fölhasítottam az eret, és ajkához nyomtam. Meg se
moccant, mikor a vér a nyelvére fröccsent.
– Igyék, anyám! – sürgettem kétségbeesetten, és keményebben préseltem szájához a kezem, de
akkor már elkezdődött valami.
Ajka megreszketett, rám forrt, énrajtam pedig végigvágott és a szívemre abroncsot vert a
fájdalom.
Teste kinyúlt, megfeszült, s mikor az első kortyot nyelte, fölemelte bal kezét és megmarkolta
csuklómat. A fájdalom egyre nőtt, míg oly erős lett, hogy majdnem felkiáltottam. Szinte láttam,
amint olvadt fémként fut végig ereimen, ágazik el minden ízembe és porcikámba. Pedig csak ő
szívta belőlem a vért, ő vette vissza tőlem, amit én tőle vettem el. Most már a saját lábán állt, teje
épp hogy érintette mellkasomat. Kezdtem elbódulni, de a szívás áthasított a bódulaton; szívem
dübörögve táplálta az őt éltető, lüktető kínt.
Mind keményebben és gyorsabban szívott, szorítása erősödött, egész testében megfeszült.
Szerettem volna letépni magamról, de nem bírtam megtenni, és mikor rogyadozni kezdett a
lábam, ő tartott meg. Tántorogtam, megdőlt a szoba, de ő nem hagyta abba. Mérhetetlen csönd
lett köröttem, és ekkor ösztönösen ellöktem magamtól.
Odatámolyodott az ablakhoz, tátott szájára tapasztotta hosszú ujjait. Elfordultam,
beleroskadtam a közeli székbe, ám előtte még megnéztem magamnak fehér arcát, kitelő alakját a
sötétkék tafota vékony héja alatt szeme két kristálygolyóként gyűjtötte magába a fényt.
Úgy rémlik, azt mondtam: – Anyám – mint holmi buta halandó, azt behunytam a szemem.
2
A széken ültem. Úgy éreztem, örök álomra szenderültem, holott nem is aludtam. Otthon
voltam, apám házában.
Néztem, hol a tűzpiszkáló meg a kutyák, meg maradt-e bor, aztán észrevettem az aranyos
függönyöket, a Notre-Dame apszisát az esti csillagok előtt, és megpillantottam őt.
Párizsban voltunk, és örökké fogunk élni.
Volt valami a kezében. Egy másik gyertyatartó. Tűzszerszám. Nagyon egyenesen tartotta
magát, és gyorsan mozgott. Kicsiholt, és egyenként gyújtotta meg a gyertyákat. Megnyúltak a kis
lángok, a festett virágok fölfutottak a mennyezetig; odafönt egy pillanatra megrebbent, aztán
ismét mozdulatlanná dermedt a körtánc.
Ott állt előttem, jobbjába fogta a gyertyatartót. Az arca fehér volt és makulátlanul sima. Szeme
alól felszívódott a sötét vérömleny, eltűnt róla minden szeplő és hiba, bár én meg nem mondom,
volt-e szeplője valaha. Tökéletes volt.
Megfogytak, furcsán hangsúlyosabbak lettek a kortól szántott barázdák. Apró, vidám
szarkalábak íródtak a szeme sarkába, és két parányi karmolás húzódott a szája két oldalán.