Anne Rice Lestat a vámpír - Első

amelyben alszom, a kincset, kószálásaimat, hatalmamat; mindenekfölött pedig a szomjúság
természetét, a vér ^ét és tapintását: hogy milyen az, amikor minden szenvedély, minden mohóság
egyetlen hatalmas vágyban egyesül, amelyet újra és újra ki kell elégíteni lakomával és halállal.
Már nem érezte a belsejét emésztő fájdalmat. Két szemmé változott, amelyek engem figyeltek
megbabonázva. Úgy fordultam, hogy a lenti rakparton végigdübörgő fogatok lámpáinak fénye
megvilágítsa arcomat.
Még mindig őt nézve fölemeltem az ablakpárkányról az ezüst gyertyatartót, lassan
elgörbítettem, megcsavartam, hurkokba hajlítgattam a fémet.
A gyertya a padlóra hullt.
Anyám szeme fönnakadt, hátrahőkölt. Ahogy bal kezével megkapaszkodott az
ágyfüggönyben, vér buggyant ki a száján.
Görcsös, néma köhögésben szakadt fel a tüdejéből. Térdre zuhant, vére elárasztotta a
mennyezetes ágy oldalát.
Néztem az értelmetlen hülye hurkokat, és eldobtam a meggörbített ezüsttárgyat. Padlóra
roskadt anyámat bámultam, kit már nem tartott meg a lába, miként küzd az ájulás és a kín ellen,
hogyan törölgeti ernyedten a száját az ágyruhába, akár egy okádó részeg.
Ott álltam fölötte, figyeltem őt, és minden futó fájdalom semmivé lett az ígéret mellett,
amelyet most tettem neki. Nem mondtam ki, mert a néma fogadalom és a kérdés hatalmasabb
volt, semhogy szavakba lehetett volna önteni. Akarsz most velem jönni? AKARSZ MOST
VELEM TARTANI IDE ÁT?
Nem titkolok előled semmit; tudatlan vagyok, félek, rettegek, hogy nem sikerül. Még azt se
tudom, adhatom-e egynél többször, vagy mi az ajándék ára, de érted megkockáztatom, és ahogy
én egymagámban tettem, úgy fogjuk most ketten megismerni a titkot és a rettegést. Egész
lényével azt válaszolta, hogy igen.
– Igen! – sikoltotta váratlanul, oly mámorosan, ahogyan még sohasem hallottam szólni, de
amely tán igazi hangja volt. Pilláit szorosan lehunyta, fejét ide-oda vetette. – Igen!
Előrehajoltam, lecsókoltam nyitott szájáról a vért. Villám cikázott át tagjaimon, a szomjúság
felszökkenő bestiája megpróbálta közönséges prédává változtatni őt. Átöleltem a könnyű kis
alakot, emeltem föl, egyre följebb, nekidőltem az ablaknak. Haja lebomlott, tüdejéből ismét
patakzott a vér, de már nem számított.
Körülörvénylettek bennünket közös életünk emlékei, beszőttek bennünket, elválasztottak a
külvilágtól: jöttek a gyermekkor halk versikéi, dalai, a szavak előtti közelség, amikor csak a
lángok fénye vibrált párnái fölött a mennyezeten, és ő illatába takargatva csitította sírásomat; és
jött, amikor gyűlöltem, és amikor szükségem volt rá, és amikor elvette tőlem ezer bezárt ajtó, és
jöttek a rideg válaszok, és jött, amikor rettegtem tőle, ellentmondásaitól, közönyétől, titokzatos
erejétől.
Feldobta magát a szomjúság is ebből az áradásból, ámde nem törölte el a többi alakot, csak
még tüzesebbre izzította őket. Minden lett könyörtelen ujjaim és ajkaim között, mire vágytam:
hús és vér és anya és szerető. Belevájtam fogamat, ő megmerevedett és felhördült, én pedig
szélesre tátott szájjal fogadtam a forró zuhatagot.
Szíve-lelke kettéhasadt, és megszűnt az idő. Minden tudásom elhomályosult, ellobbant, és
nem volt többé anya, nem volt többé kicsinyes követelőzés, kicsinyes rémület. Az lett, aki volt:
Gabrielle.
S jött védelmére egész élete: a magány, a szenvedés hosszú évei, a tengődés a nyirkosan
kongó üregekben, melyekre ítéltetett, vigasztalói, a könyvek, és a gyerekek, kik fölfalták és
elhagyták, s álságos barátként, szabadulással kecsegtetve az utolsó ellenségek: a kín és a kór. A