Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Görcsös fájdalom hasított a – derekába, fojtotta belé a szót. Ügyetlenül merev arccal
palástolta, és ettől olyan lett, mint egy kislány, én pedig ismét éreztem benne a kórt, a tüdejében a
romlást és a vérrögöket.
Agyában tort ült a rettegés. Jajgatni akart, hogy fél, könyörögni akart hogy öleljem
magamhoz, és maradjak vele, amíg vége lesz, de nem tudta rávenni magát. Megdöbbenésemre azt
hitte, visszautasítanám, mert ifjonti érzéketlenségemben nem érteném meg őt. Kínszenvedés volt.
Nem is vettem észre, mikor húzódtam el, de egyszer csak föl-alá járkáltam a szobában. Ostoba
kis részletek fúrták bele magukat a tudatomba: a festett mennyezeten játszadozó nimfák, az
aranyozott, magas ajtókilincsek, a fehér viaszgyertyákból leolvadt törékeny cseppkövek,
melyeket szerettem volna lecsippenteni és elmorzsolni a markomban. Förtelmesen
agyoncsicsázottnak tűnt a lakás. Gyűlöli vajon anyám? Visszakívánja-e magát kőfalú, rideg
szobáiba?
Úgy gondoltam rá, mintha még lenne „holnap és holnap és holnap…” Visszanéztem az
ablakpárkányba fogódzó fenséges alakra. Háta mögött elsötétedett az ég, és új fény, az utcai
lámpák, elhaladó fogatok, közeli ablakokban égő lámpák fénye cirógatta gyöngéden sovány
arcocskájának háromszögét.
– Nem tud beszélni? – kérdezte lágyan. – Nem tudja elmesélni, hogyan történt? Annyira
boldoggá tett mindannyiunkat. – Még a beszéd is fájt neki. – De mi van önnel? Önnel!
Úgy rémlik, eljutottam odáig, hogy félrevezetem, minden erőmmel valami elégedett
kisugárzást gerjesztek magamban. Halandó hazugságokat fogok mondani halhatatlan
ügyességgel. Beszélek, beszélek, és kipróbálok minden szót, hogy tökéletes legyen. Ám a
csendben történt valami.
Nem hiszem, hogy egyetlen percnél tovább álltam volna, de valami megváltozott. Ijesztő
robbanás történt bennem. Egyszer csak megláttam a hatalmas és rettenetes lehetőséget, és
ugyanabban a pillanatban rá is szántam magam.
Nem volt szavam, tervem, célom – le is tagadom, ha akkor rákérdez valaki. Azt feleltem
volna: „A, dehogy, távol álljon tőlem! Minek képzel engem, miféle szörnyetegnek…” Holott már
döntöttem. Megértettem valami végérvényeset.
Anyám hangja elhalt. Ismét félt és szenvedett, ám dacolt a kínnal, és fölállt a székből.
Láttam, hogy lecsúszik róla a takaró, tudtam, hogy közeledik és meg kellene állítanom, aztán
már csak azt tudtam, hogy hátratántorodik, mintha szélvihar fújná.
Végighátrált a szőnyegen, és nekiesett a szék mellett a falnak, ámde nyomban fegyelmet is
parancsolt magára. Bár vadul nyargalt a szíve, nem volt az arcán félelem, inkább csodálat, aztán
valami álmélkodó béke.
Ha voltak is gondolataim, fogalmam sincs, mi járt a fejemben. Ugyanolyan szilárd léptekkel
közeledtem felé, mint ő énfelém. Minden rezzenését szemmel tartva addig mentem, míg olyan
közel álltunk egymáshoz, mint akkor voltunk, mielőtt visszahőkölt volna. A bőrömet, szememet
bámulta, majd hirtelen előrenyúlt, és megérintette arcomat.
„Nem él!” – hallottam magamban rémítő gondolatát. – „Átváltozott valamivé, de NEM ÉL!”
Hangtalanul azt válaszoltam, hogy nem. Ez nem igaz. S a képek hűvös forrását fakasztottam
neki, mostani létem villanásait hordozó hegyi patakot; mutattam rongyokat, foszlányokat,
melyeket a világon némán áthatoló kés metélt ki az éjszakai Párizs szövetéből.
Halk szisszenéssel fújta ki a levegőt. Odabent öklét mutogatta, karmait méregette a fájdalom.
Nyelt egyet, összeszorította száját, szeme szinte perzselt. Tudta, hogy nem benyomásokat közlök
vele, hanem gondolatokat. – Hogyan? – kérdezte.
Tétovázás nélkül, szemenként pergettem elé a történetet, a szétzúzott ablakot, amelyen át
kitépett a színházban ólálkodó kísértetalak, a tornyot És a vércserét. Leírtam neki a kriptát,