Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Agya tompán lüktetett várakozás közben. Csontjai annyira szúrták elsorvadt húsát, hogy még a
puha bársonyszékben, takaróba bugyoláltan is majdnem elviselhetetlen kín volt neki az ablaknál
ülnie.
És mire gondolt a kétségbeesett várakozás közben? Lestat, Lestat és Lestat, hallottam.
Ugyanekkor azonban:
„Fájjon csak minél jobban, mert csak akkor akarok meghalni, ha már iszonyatos lesz a kín. Ha
az lesz, akkor örülni fogok a halálnak, és nem félek majd annyira. Azt akarom, hogy rettenetesen
fájjon, mert akkor nem fogok félni.”
– Uram! – érintette meg a karomat az orvos. – Nem akar papot kérni.
– Nem… nem fog.
Anyám az ajtó felé fordította a fejét. Ha nem lépek be azonnal, akkor föl fog állni,
akármennyire fáj is neki, és ő jön hozzám.
Úgy éreztem, nem bírok mozogni, mégis elvonszoltam magam az orvos és az ápolónővér
mellett, beléptem a szobába, és becsuktam az ajtót.
Vérszag.
A violaszínben fénylő ablaknál ült, gyönyörűen kiöltözve sötétkék tafotába, egyik kezét
ölében, a másikat a szék karfáján nyugtatva. Sűrű szőke haját hátrafésültette, rózsaszín szalaggal
átkötött loknijai a válláig omlottak. Parányi pirosítót tett az arcára.
Egy hátborzongató pillanatig egészen olyannak láttam, mint kisfiú koromban. Olyan szép volt!
Arcának arányos szépségén és haján nem fogott az idő meg a kór. Szívszorító boldogság töltött
el, amelyben azzal áltathattam magam, hogy újra halandó vagyok és ártatlan, itt vagyok ővele, és
nincsen semmi, de igazán semmi baj.
Nem volt halál, nem volt rémület, csak ő és én vagyunk itt a hálószobájában, és ő mindjárt a
karjaiba vesz. Megtorpantam.
Nagyon közel álltam hozzá. Ekkor ő fölpillantott. Sírt. A párizsi ruhaderék túlságosan
szorította, nyakán és kezén annyira elvékonyodott és megfakult a bőr, hogy alig bírtam ránézni,
szeme körül valósággal lila lett a hús. Éreztem rajta a halált. Éreztem a bomlást.
Mégis ragyogott, és az enyém volt, és olyan volt, mint régen mindig. Némán, minden erőmből
mondtam neki, hogy ugyanolyan bájos, akárcsak legelső emlékeimben, amikor megvoltak még a
hajdani divatos ruhái, és olyan gonddal öltözött fel, valahányszor velem az ölében elkocsizott a
templomba.
És e különös pillanatban, mikor ezt mondtam és még hozzátettem, mennyire drága nekem,
rádöbbentem, hogy ő hallott engem. Azt válaszolta, szeret, és mindig is szeretett.
Oly kérdésre válaszolt, melyet föl se tettem. Pedig tudta, mennyire fontos ez: tiszta, hűvös volt
a tekintete.
Ha érezte is, mily sajátságos e szótlan társalgás, ezt semmivel sem árulta el. Tán nem fogta föl
teljes mértékben. Tán a túláradó szeretetnek tulajdonította.
– Jöjjön ide – szólított. – Hadd látom, milyen most.
A gyertya ott volt a karja mellett az ablakpárkányon. Elkoppantottam. Elkomorodott, szőke
szemöldökei összefonódtak, kék szeme cseppet kitágult, ahogy rám nézett, fölmérve a tiszteletére
választott ragyogó selyembrokátot, az elmaradhatatlan csipkét, oldalamon a kardot a pompás
ékköves hüvelyben.
– Miért nem akarja, hogy lássam? Azért jöttem Párizsba, hogy önt lássam. Gyújtsa meg a
gyertyát. – Nem korholt igazából. Itt voltam vele, és neki ez elég volt.
Odatérdeltem elé. Halandó mondatokra készültem, hogy menjen el Itáliába Nickivel, de ő
megszólalt, mielőtt kinyithattam volna a számat:
– Túl késő, kedvesem, sose érnék oda. Elég messzire jöttem.