Anne Rice Lestat a vámpír - Első

e nem áll a teljes sötétség. Ebben óriási előnyben vagyok velük szemben. Valamint abban is,
hogy ők legalább egy teljes órával hamarább kénytelenek visszatérni a sírba. Ezt azért nem
említettem idáig, mert nem tudtam róla, és csak az utóbbi időben lett fontos.
Másnap este még lángolt az ég, mikor én már úton voltam Párizsba.
A legtiszteletreméltóbb ruházatot öltöttem magamra, mielőtt befeküdtem volna a szarkofágba.
Kergettem nyugat felé a napot a párizsi úton.
Mintha izzott volna az égbolt, olyan éles és riasztó volt a fény. Végre átdobrokoltam a Notre-
Dame mögött a Szent Lajos szigetére vezető hídon.
Nem töprengtem rajta, mit tegyek vagy mondjak, miként leplezzem el magam anyám előtt.
Annyit tudtam csupán, hogy látnom kell őt, magamhoz kell ölelnem, és vele kell lennem, míg
még van idő. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy meg fog halni. Ez olyan elemi csapás,
melynek több köze van az égő éghez. Pontosan úgy viselkedtem, mint a közönséges halandó. Azt
hittem, ha teljesítem anyám utolsó kívánságát, akkor parancsolhatok az iszonyatnak.
Éppen kezdett elvérezni a szürkületben a fény, amikor megtaláltam a házat a rakparton.
Egészen stílusos volt; Roget ügyesen választott. Egy szolga várakozott az ajtóban és
fölvezetett a lépcsőn. Két szobalányt és egy ápolónővért pillantottam meg, amikor beléptem a
szalonba.
– Lenfent úr van nála, uram – mondta az ápolónővér. – Ragaszkodott hozza, hogy felöltözve
akarja fogadni önt. Az ablakhoz akart ülni, ahonnan láthatja a székesegyház tornyait, uram. Önt is
látta, amikor átlovagolt a hídon.
– Oltsa el nála a gyertyákat, csak egyet hagyjon égve – utasítottam. És szóljon Lenfent úrnak
és az ügyvédemnek, hogy jöjjenek ki.
Roget jött is rögtön, és utána megjelent Nicolas.
Ő is kicsípte magát anyám tiszteletére, tetőtől talpig ragyogó piros bársonyba, a régi csipkés
ingébe, fehér kesztyűbe. Lesoványodott, csaknem űzött lett az italozástól, de ez csak még szebbé
tette. Rosszindulat vágott felém a szeméből, megfájdult tőle a szívem.
– A márkiné némileg erőre kapott ma, uram – mondta Roget –, ám súlyos vérömlései vannak.
A doktor szerint nem…
Elharapta a szót, és a hálószoba felé pillogott. Vettem a gondolatát Anyám nem éri meg a
reggelt.
– Fektesse vissza az ágyba, uram, amilyen gyorsan tudja.
– Minek fektessem vissza? – mormoltam fásultan. – És ha annál a nyomorult ablaknál akar
meghalni? Mi a fenéért ne?
– Uram! – rimánkodott halkan Roget.
Rá akartam förmedni, hogy menjen innen Nickivel együtt, ám ekkor valami történt bennem.
Kiléptem a folyosóra, és a hálószoba felé néztem. Ott volt. Hatalmas változás zajlott bennem,
nem bírtam moccanni, szólni. Anyám ott van, és csakugyan haldoklik.
Zümmögéssé olvadtak össze a lakás apró neszei. Elbájoló hálószoba tárult elém a kétszárnyú
ajtón túl: aranyos függönyök a fehérre festett ágyon, a magas ablakokon; az ablaküvegen aranyos
felhőpihék vitorláztak. De valahogy olyan zavaros és rémes lett az egész fényűzés, amellyel én
akartam körülvenni őt, ki azt várja, mikor hagyja cserben a teste. Bosszantotta vajon, vagy
nevetett rajta?
Megjelent az orvos. Odajött a nővér, és mondta, hogy egyetlen gyertyát hagytak égve, amint
parancsoltam. Tolakodó gyógyszerszag keveredett a rózsaparfüm illatával, és rádöbbentem, hogy
hallom anyám gondolatait.