Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Darab ideig rá se bírtam nézni Roget-ra. Milyen elragadóan romlott volt ez így, és hogy fején
találta a szöget! Mily bűbájos, mily tökéletesen mellékes. Nickinek a maga módján igaza volt.
– Ön, uram, a legjóságosabb ember… – kezdte Roget.
– Ugyan, kérem…
– Lenfent úr azonban olyan fantasztikus dolgokat hangoztat, amelyeknek a mi korunkban
igazán nem lenne helye, vagyis hogy látta, amint önt átüti egy golyó, és ettől meg kellett volna
halnia.
– A golyó nem talált el. Ne foglalkozzék ezzel tovább, Roget. Vigye el őket Párizsból,
mindőjüket.
Vigyem el őket? – álmélkodott. – De hát ön oly sok pénzt ruházott ebbe a kis vállalkozásba…
– És? Kit érdekel? Küldje őket Londonba, a Drury Lane-re. Kínáljon Renaud-nak annyit, hogy
berendezhessen magának egy saját londoni színházat. Onnan mehetnek Amerikába, Santo
Domingóba, Nouvelle-Or-leans-ba, New Yorkba. Tegye meg, uram. Nem érdekel, mibe kerül.
Csukja be a színházamat, és vigye őket innen!
Akkor elmúlik a fájdalom, ugye? Akkor nem rajzanak majd körül a kulisszák mögött, nem
gondolok többé Lelióra, a falusi fiúra, aki a vödreiket öntögette, és boldog volt tőle.
Roget ugyancsak megszeppent. Vajon milyen érzés lehet egy elegánsan öltözött
futóbolondnak dolgozni, aki háromszoros pénzt fizet, hogy feledd a józan eszedet?
Sose tudom meg. Sose fogom megtudni, milyen lenne valamilyen módon, alakban, formában,
embernek lenni ismét.
– Ami pedig Nicolas-t illeti – folytattam –, rá fogja beszélni, hogy utazzék Itáliába.
Megmondom, hogyan.
– Uram, még arra is nehéz lenne rábeszélni, hogy váltson ruhát.
– Ez könnyebb lesz. Tudja, hogy anyám nagyon beteg. Nos, bírja rá Nicolas-t, hogy kísérje el
Itáliába. Ez lesz a tökéletes megoldás. Konzervatóriumba nyugodtan járhat Nápolyban is, ahová
anyám menne.
– Levelezik a márkinéval… nagyon ragaszkodik hozzá.
– Pontosan. Győzze meg, hogy anyám nem bírná ki az utazást nélküle. Tegyen meg helyette
minden előkészületet. Ezt magának kell elintéznie, uram. Nicolas-nak el kell hagynia Párizst. A
hét végéig adok önnek haladékot. Mire visszajövök, azt szeretném hallani, hogy Nicolas elment.
Sokat követeltem Roget-tól, de nem tudtam mást kiagyalni. Nicki képzelgéseit a
boszorkányságról senki sem fogja elhinni, efelől nem kellett aggódnom, ámde tudtam, hogy ha itt
marad Párizsban, akkor szép lassan meg fog bolondulni.
Minden éjszakán úgy kellett megküzdenem magammal, hogy ne keressem föl, ne
kockáztassak még egy találkozást.
Csak vártam, és tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy örökre elveszítem, ő pedig sohasem
fog megérteni semmit. Én, aki valaha létezésünk értelmetlensége ellen tajtékoztam, éppen én
távolítom el őt magyarázat nélkül, aminek igazságtalanságától élete végéig szenvedni fog.
Még ez is jobb az igazságnál, Nicki. Most már talán jobban értem öncsalást. És ha el tudod
vinni anyámat Itáliába, ha van még számára idő
Magam láttam, hogy Renaud Komédiumát bezárták. A közeli kávéházban hallottam, hogy a
trupp Angliába utazott. A tervnek legalább ez a része megvalósult.
Hajnal felé járt, amikor a nyolcadik éjszakán becsöngettem Roget ajtaján Hamarabb kinyitotta,
mint vártam. Hökkentnek és riadtnak tűnt szokásos fehér hálóingében.
– Kezdem megkedvelni a hacukáját, uram – szóltam fáradtan. – Azt hiszem, fele ennyire se
bíznék magában, ha rendes inget-nadrágot és kabátot hordana…
– Uram! – vágott a szavamba. – Egészen váratlan…