Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Menjenek el Párizsból! Tépjék le a falragaszokat, csukják be az ajtókat; csendet és sötétséget
akartam a rozzant kis játékszínben, hol halandó életem legnagyobb és legtartósabb boldogságát
éltem át.
Szedhettem tucatnyi ártatlan áldozatot egy éjszaka, az se verte ki őket a fejemből és nem
enyhítette fájdalmamat. Minden párizsi utca az ő küszöbükre vezetett.
Mérhetetlenül elszégyelltem magamat, mikor eszembe jutott, hogy megrémítettem őket. Hogy
tehettem ezt? Miért kellett ily erőszakosan bizonygatnom magamnak, hogy nem tartozom
közéjük soha többé?
Nem! Megvásároltam Renaud színházát, csináltam belőle körúti szenzációt, és most be fogom
záratni.
Nem mintha bármit gyanítottak volna. Elhitték a lapos, buta mentegetőzést, amit Roget
tolmácsolt nekik, hogy csak most jöttem vissza a forró trópusi gyarmatokról, és fejembe szállt a
jó párizsi bor. Az ügyvéd ezt jó sok pénzzel is megtetézte, hogy kiköszörülje a csorbát.
Egyedül Isten a tudója, mit gondoltak igazából. Mindenesetre másnap este folytatták a
szabályszerű előadásokat, a Templom bulvár megcsömörlött sokasága pedig nyilván tucatnyi
ésszerű magyarázatot lelt a ribillióra, mert sorok kígyóztak a gesztenyefák alatt.
Csak Nicki nem talált magyarázatot. Rettentően inni kezdett, abbahagyta a zenetanulást, és
nem volt hajlandó visszatérni a színházba. Mindennek elmondta Roget-t, amikor az hívta. A
legalja csehókba és kocsmákba járt, és egyedül kószált éjnek évadján veszedelmes fertályokban.
Legalább ez az egy közös bennünk, gondoltam.
Mindezt Roget mesélte, miközben én fel-alá járkáltam szobájában, biztos távolban az asztali
gyertyától, hogy gondolataim rejtve maradjanak.
– A fiatalember nem sokra tartja a pénzt, uram – mondta az ügyvéd. Felhívta rá a
figyelmemet, hogy neki mindig volt elég pénze. Egészen meg vagyok konfundálódva, olyanokat
mond, uram. Nem tetszik ez nekem.
Flanel hálósipkájában, hálóingében Roget pontosan olyan volt, mint egy mesealak. Csupasz
volt a lába, mert megint az éjszaka közepén vertem föl, arra se hagyva időt, hogy papucsot
húzzon vagy megfésülje a haját.
– Miket mond?
– Boszorkányságot emleget, uram. Azt hajtogatja, hogy ön különös erőkkel bír. Voisinnéról
beszél meg a Chambre Ardente-ról, 1 tudja, arról a régi boszorkányról, akitől az udvari nemesség
vásárolta a mérgeket meg a varázsszereket.
– Ki hisz el manapság ilyen szamárságot? – kérdeztem ártatlan álmélkodással, noha tarkómon
égnek állt a haj.
– Keserű dolgokat mond, uram – folytatta az ügyvéd. – Hogy a maguk fajtája, így mondja,
mindig is hozzáférhetett a nagy titokhoz. Váltig emleget valami falujukbéli helyet, amit úgy
hívnak, hogy égető.
– Az én fajtám?
– Úgy érti, a mágnások, uram – magyarázta némi zavarral Roget. – Ha valaki dühös, márpedig
Lenfent úr dühös, akkor jelentőségre tesznek szert az ilyen dolgok. De ő nem súgja meg a gyanúit
másoknak. Csak nekem szokta elmesélni. Azt mondja, ön meg fogja érteni, miért ellenséges ön
iránt. Ön nem volt hajlandó megosztani vele a felfedezéseit! Igen, uram, a felfedezéseit. Lenfent
úr váltig Voisinnéról csácsog, meg hogy több dolgok vannak földön és egén, mintsem
bölcselmünk felfogni képes. Azt mondja, már tudja, hogy ön miért sírt az égetőn.
1 Titkos Bíróság: a Franciaországban 1679-80-ban járványszerűen végigsöprő méregkeverési ügyekben illetékes,
teljhatalommal felruházott törvényszék.