Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Amikor már biztos voltam benne, hirtelen megtorpantam.
Mérföldnyire voltam a körúttól, egy görbe sikátorban, amely ugyanolyan szűk és fekete volt,
mint a többi. És hallottam őket, még mielőtt jelentőségteljesen elharapták volna a szót.
Túlságosan nyomorult és kétségbeesett voltam, hogy velük játszadozzam. Túlságosan kába.
Elordítottam a régi kérdést: – Kik vagytok? Szóljatok hozzám! – A közeli ablakokban
megcsörrent az üveg. Halandók mocorogtak apró szobáikban. Errefelé nem volt temető. –
Feleljetek, gyáva cenkek! Szóljatok, ha van hangotok, és egyszer s mindenkorra távozzatok
tőlem!
Tudtam – bár meg nem mondhatom, miből –, hogy hallanak, és válaszolhatnának is, ha
akarnának. Azt is tudtam, hogy amit hallottam, az közelségük és erejük elfojthatatlan hullámzása
volt. De gondolataikat elleplezhették, és meg is tették. Eszerint volt tudatuk, és voltak szavaik.
Hangosan kifújtam a levegőt.
Belém sajdult hallgatásuk, ám ezerszerte jobban sajgott az, ami az imént történt. S mint már
annyiszor, most is hátat fordítottam nekik.
Követtek. Ezúttal követtek, s bármint loholtam, lépést tartottak velem S nem is rázhattam le
lélektelen, furcsa zizegésüket, míg oda nem értem a Grève térre, és be nem léptem a Notre-Dame
székesegyházba.
Elbújtam jobb oldalt, egy sötét zugban, és a székesegyházban töltöttem ami az éjszakából még
hátravolt. Éheztem a vérveszteség miatt, és ha ember jött a közelembe, mindannyiszor erős
bizsergést és húzódást éreztem ott, ahol sebeim voltak.
Mégis vártam.
De mikor egy fiatal koldusasszony tűnt fel kisgyermekével, tudtam, hogy itt a perc. A nő
észrevette az alvadt vért, s riadtan próbált volna átvinni a közeli Hotel Dieu ispotályba. Arca
beesett volt a koplalástól, mégis fel akart nyalábolni vékony karjaival.
Addig néztem a szemébe, amíg meg nem üvegesedett a pillantása. Éreztem rongyai alatt
duzzadó mellének melegét. Nekem tántorodott puha, zamatos testével, engedte, hogy odavonjam
a véres brokátból és csipkéből rakott fészekbe. Megcsókoltam, bebújtam melegébe, félrehúztam
torkáról a szennyes ruhát, és olyan ügyesen ittam ki, hogy álmos kicsinye semmit sem vett észre.
Majd remegő, óvatos ujjakkal kibontogattam a gyermek rongyos ingét. Az is az enyém volt, az az
apró torok.
Egyszerűen nincsenek szavaim arra a gyönyörűségre. Korábban azt a fajta elragadtatást
éreztem, amit a nemi erőszak adhat. Ám ezek az áldozatok a szerelem önzetlenségével
ajándékozták magukat nekem. Ártatlanságuktól, jóságuktól még melegebb, még ízesebb lett a
vér.
Elnéztem utána őket, ahogy együtt szunnyadtak a halálban. Nekik ma éjszaka nem nyújtott
menedéket a templom.
Igazat mondott a látomás a vad szépség sötétlő erdejéről. A világnak van értelme, sora és
törvénye, ám ezek csak az esztétikumra vonatkoznak; a Sötétlő Erdőben az ártatlan a vámpíré. A
világról mindenfélét el lehet mondani, ám csak az esztétikai elv igazolható és örök.
Készülődtem hazafelé. Ahogy kiléptem a kora hajnalba, tudtam, hogy leomlott az utolsó korlát
étvágyam és a világ között.
Mostantól senkit sem oltalmaz meg tőlem az ártatlanság. És ez az én kedves barátaimra
Renaud színházában, és az én szeretett Nickimre is vonatkozik.
13