Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Az öreg megrendülten bámult. Kezéből kihullott a pisztoly. Feje hátraesett, szeme kifordult,
megroggyant, mintha kiment volna belőle a lélek és elnyúlt a padlón.
Nicki fölnyargalt a lépcsőn, és hisztérikusan motyogva robbant be a páholyba. Azt várta, hogy
holtan fog látni.
Én pedig ott álltam, és testemre füleltem ama rettentő magányban, mely azóta volt enyém,
hogy Magnus vámpírrá tett. Tudtam, hogy már eltűntek a sebeim.
Selyemmellényemen, tépett kabátom hátán fölszáradt a vér. Testem lüktetett, ott, ahol a golyó
átütötte, ereim még mindig húzódtak, de a lyuk nem volt többé.
Nicolas pedig, összeszedvén magát, látta, hogy sértetlen vagyok, bár esze azt mondta, hogy ez
nem lehet igaz.
Félretoltam, és elindultam a lépcsőhöz. Utánam rohant, ellöktem. Kibírhatatlan volt a szaga, a
látványa.
– Tágulj tőlem! – mondtam.
De ő visszajött, és átkarolta a nyakam. Arca megduzzadt, és valami rémes hang jött ki belőle.
– Eressz el, Nicki! – mordultam rá. Ha túlságosan gorombán rántom meg, kitépem a karját,
eltöröm a gerincét.
Eltöröm a gerincét…
Valamit nyöszörgött és motyogott, és egy szívszakasztó pillanatig olyan rettentő volt a hangja,
mint az én haldokló, megtöretett állatomé, az én kancámé, odafent a hegyen, a hóban.
Nem is tudom, hogyan ráztam le magamról a kezét.
A tömeg sivalkodva szóródott szét előlem, amikor kiléptem a bulvárra.
Renaud utánam rohant, bár megpróbálták visszatartani.
– Uram! – Elkapta a kezem, hogy megcsókolja, és bénultan meredt a vérre.
– Semmiség, kedves Renaud – ütöttem el, és csodálkoztam, milyen nyugodt és lágy a hangom.
Már mondtam volna tovább, amikor megzavart valami, olyasmi, amire oda kellene figyelnem,
gondoltam bizonytalanul, de mégis folytattam.
– Rá se hederítsen, kedves Renaud-m! Színpadi vér, trükk, semmi más. Csalás volt az egész.
Új színházi műfaj, a groteszk drámája, igen, a groteszké.
Ekkor ismét megéreztem azt a zavaró valamit a hemzsegő-könyökölő tömegben, amely
iparkodott közelebb – mindazonáltal nem túl közel – férkőzni hozzám. Nicolas hűdötten bámult.
– Maga csak folytassa a játékokat – mondtam, de alig bírtam összpontosítani szavaimra. –
Akrobatákkal, tragédiákkal, civilizáltabb műfajokkal, ha úgy tetszik.
Bankókat rángattam ki a zsebemből, és az igazgató remegő kezébe nyomon Arany hullott az
utcakőre. A színészek rettegő gyorsasággal kapkodták őket. Végighordoztam tekintetemet a
tömegen, hogy lássam, honnan jött a furcsa zavar, egyáltalán mi volt ez. Nem Nicolas miatt volt,
aki megtört lélekkel figyelt a kiürült színház ajtajából. Valami más volt, egyszerre ismerős és
ismeretlen. És a sötétséghez volt köze.
– Fogadja fel a legelső mímeseket – makogtam –, a legjobb muzsikusokat, a legjelesebb
díszletfestőket. – Újabb bankókat húztam elő. Hangom, a vámpírhang, ismét fölerősödött, újra
láttam a fintorokat és a fölkapott kezeket, ám előttem féltek befogni fülüket. – Tegyen, ahogy
kedve tartja, nincsenek korlátok. NINCSENEK KORLÁTOK!
Kabátomat magam után vonszolva utat törtem magamnak, kardom csörömpölt, mert nem jól
csatoltam fel. Valami sötét volt itt.
Berontottam az első sikátorba, és futásnak eredtem. Akkor döbbentem rá, mi volt az, amit
hallottam, mi vonta el a figyelmemet: a láthatatlan, minden kétségen kívül, ő volt ott a tömegben!
Egyetlen dologból jöttem rá: most a hátsó utcákon futottam, gyorsabban, mint ember futhat, és
a láthatatlan lépést tartott velem, és nem egy volt, hanem több!