Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Hirtelen a közönség felé lódultam, mintha neveletlenségéért akarnám pirongatni. Többen
annyira megszeppentek, hogy felálltak, és az átjáró felé törtettek. Az egyik kürtös elejtette
hangszerét, és kikecmergett az árokból.
Láttam az arcukon a felindulást, sőt a haragot. Miféle trükk ez? Hirtelen nem volt már
mulattató, nem értették, mi a forsza, és komolyságomban volt valami ijesztő. Egy rettenetes
pillanatig éreztem tehetetlenségüket.
És a végzetüket.
Nem voltak egyebek húsba és rongyokba béklyózott, csörömpölő csontvázak hordájánál,
mégis sütött belőlük a bátorság, és törhetetlen büszkeséggel rikoltoztak felém.
Figyelmet kérve lassan fölemeltem a kezemet, majd torkom szakadtából rázendítettem
Flaminiához, az én édes Flaminiámhoz szóló dalocskámra, a buta kis kupléra, amely
átcsörgedezett egy másik kupléba, és egyre jobban kieresztettem a hangomat, míg az emberek föl
nem pattantak, és el nem kezdtek sikoltozni, de én mind harsányabban énekeltem, elfojtva a többi
hangot. Láttam, míg bőgtem kibírhatatlanul, amint százával ugranak talpra, fülükre tapasztott
kézzel, felrúgva a padokat.
Szájuk hangtalan sikolyra torzult.
Pokoli zsivajjal, visítva, káromkodva, bukdácsolva könyökölték magúkat az ajtók felé. A
függönyöket letépték. Volt, aki leesett a galériáról, annyira igyekezett az utcára. Abbahagytam a
rettentő dalt.
Álltam, néztem őket a visszhangzó csendben, az izzadó, sután vergődő, gyönge testeket. Szél
süvöltött a nyitott ajtókon át, különös hidegség áradt el tagjaimon, és mintha üvegből lett volna a
szemem.
Oda se nézve fölvettem és felkötöttem kardomat, ujjamra akasztottam gyűrött, poros
bársonykabátomat. Ez is olyan groteszk volt, mint minden, amit tettem. Mintha már az sem
számított volna, hogyan próbálja Nicolas kitépni magát két színész markából, akik az életét
féltették, mikor a nevemet ordította.
Az általános ribillióban megakadt a szemem valamin, mintha legalábbis fontos lett volna – és
igenis, borzasztóan fontos volt! –, hogy az egyik páholyban áll egy alak, aki nem tolakodott
kifelé, nem is moccant.
Lassan megfordultam és ránéztem, mintha azt kérdezném, hogy merészelsz itt maradni?
Öregember volt, konok megbotránkozással fúrta belém tompaszürke szemét, amit én kihívó
pillantással és teli szájú, harsogó röhögéssel viszonoztam, addig srófolva a lelkemből fölszakadó
hangot, míg a kevés ott maradtak is fülüket befogva kushadtak le, de még az előre rontó Nicolas
is meggörnyedt, és két kézzel markolta fejét.
Az az ember azonban csak állt ott a páholyban, zordonan, méltatlankodva, öregen és
nyakasan, szemöldökét összevonva szürke parókája alatt.
Dobbantottam, átugrottam az üres színházat, és pontosan őelébe érkeztem a páholyba.
Eltátotta a száját, szeme iszonyatosan nagyra tágult.
A kor kivetkőztette formájából, megrogyasztotta a vállát, összegörcsölte a kezét, ám a
lélekhez, mely szemében tükröződött, nem férhetett hívság és megalkuvás. Szája elkeskenyedett,
álla megkeményedett. Előrántotta kabátja alól pisztolyát, és két kézzel fogva rám szögezte. ~
Lestat! – üvöltötte Nicki.
De a lövés eldördült, és a golyó telibe talált. Nem mozdultam. Ugyanolyan szilárdan álltam,
mint az öregember. A fájdalom végigszántott rajtam, aztán megállt, és nyomában valami
borzasztó húzást éreztem minden eremben.
Felfakadt és patakzott a vér, úgy, ahogy még sose láttam patakzani. Átáztatta ingemet, folyt
lefelé a hátamon. Egyre erősebb lett a húzás, meleg bizsergés terjengett mellemen és hátamon.