Anne Rice Lestat a vámpír - Első

A közepén álltam, sütött a rivalda, a füst marta a szemem. Rámeredtem a zsúfolt karzatra, a
páholyokra, a nézőtér soraira. Hallottam, amint rávakkantok az akrobatákra, hogy kotródjanak.
A hahota megsiketített. Rengés, vulkánkitörés volt minden üdvözlő hujjogatás, és minden arc
mögött ott vigyorgott a koponya. Lelio dalocskájának egyik töredékét zümmögtem, azt, amelyik
az utcára is elkísért, édes, drága Flaminia, addig, míg tagolatlan hangokká mosódtak a szavak.
Pocskondiázások hasítottak át a ricsajon.
– Lássuk a mutatványt! – és – Elég csinos vagy, de most már lássunk is valamit! – A karzatról
odavágott valaki egy félig evett almát. Éppen a lábam mellett puffant.
Kikapcsoltam és ledobtam a lila kabátot, majd az ezüstkardot.
A dal értelmetlen dudorászássá enyészett, ám fejemben bolond versek dübörögtek. Láttam vad
kegyetlenségét a szépségnek, úgy, mint tegnap éjszaka, mikor Nicki játszott, és az ész
reményvesztett álmának tűnt az erkölcsi világ, melynek semmi esélye a buja és bűzlő
dzsungelben. Inkább láttam, mint értettem e látomást, csakhogy én is odatartoztam, oly
természetesen, mint a macska, mely elbűvölően szenvtelen pofikával vágja karmait a visító
patkány hátába.
– De még mennyire csinos a Zord Halál – motyogtam –, elfújhat ám minden „kurta lángot”,
minden lepke lelket, ki itt emészti a levegőt.
Már nem tudtam utánanyúlni a szavaknak. Talán átúsztak egy másik szférába, melynek istene
értett mindent: a kobra bőrének mintáját, a Nicki hegedűjéből lávázó muzsika nyolc dicső
alaphangját, csak azt az egyetlen elvet nem, amely túl van rúton és szépen: „Ne ölj!”
A homályból zsíros ábrázatok százai bámultak vissza rám: slampos parókák, hamis ékszerek,
mocskos cicomák, vizenyősen rengő hús görbe csontokon. A karzaton rongyos koldusok
füttyögtek és hujjogtak, púposok, félszeműek, büdös mankókon bukdácsolók, foguk akár a
koponyáé, melyet sír sarából dob föl az ásó.
Kilöktem karjaimat, megroggyantottam térdemet, és pörögni kezdtem fél lábon, mint az
akrobaták és táncosok, körbe-körbe, könnyedén, egyre sebesebben, aztán hátravetődtem,
cigánykerekekkel folytattam, aztán szaltókkal, utánozva mindent, amit valaha láttam vásári
mutatványosoktól.
Legott kitört a taps. Olyan ügyes voltam, mint egykor a faluban. Fojtogatott a szűk színpad, a
mennyezet lenyomott, a füst körém zárult. Megint visszajött Flaminia dalocskája, azt énekeltem
hangosan, míg pörögtem, ugráltam, aztán fölnéztem a plafonra, rugóztam és ugrottam.
Pillanat alatt elértem a gerendákat, és nesztelen kecsességgel hullottam vissza a deszkákra.
A publikum felhördült. Hüledezett a kisded csődület a kulisszák mögött. Lent az árokban
összehajoltak a zenészek, kik egész idő alatt hallgattak. Jól látták, hogy nincs ott kötél.
Én azonban a közönség örömére ismét fölszárnyaltam, ám ezúttal szaltóztam is, míg oda nem
értem a festett boltívhez, honnan még lassabb még bonyolultabb fordulatokkal ereszkedtem alá.
Ordítás, ujjongás tört át a tapsviharon, ám a kulisszák mögött meg se mukkantak. Nicki a
legszélén állt, ajka némán formálta nevemet.
– Ez csalás, biztosan valami trükk! – hallottam minden irányból a feltételezést. Szomszédok
faggatták egymást, vajon mindenkinek ez-e a véleménye. Egy pillanatra fölvillant Renaud tátott
szája, hunyorgó szeme.
Akkor már ismét táncoltam. A publikumnak ezúttal nem volt fontos a kecsesség. Erezhettem,
mert a tánc paródiáját jártam, minden mozdulatot olyan szélesre, hosszúra, lassúra fogva, amire
halandó táncos nem lett volna képes.
Valaki felordított a kulisszák mögött; lepisszegték. Apró kiáltások törtek fel a zenekari
árokból és az első sorokban. Az emberek sugdolóztak, egyre kínosabban érezték magukat, ám az
alja nép a karzaton csak tapsolt tovább.