Anne Rice Lestat a vámpír - Első

ki tudatlanságában keményen ellenáll vérszomjamnak, holott a többi áldozat mily könnyen
meghódolt nekem!
Ez volt az, amiért lettem. Ez volt az ösvény, melyen járnom rendeltetett. Mit számítottak most
a többiek – a tolvajok és gyilkosok, kiket levágtam a párizsi rengetegben? Én ezt akartam.
Agyamba belerobbant halálának félelmetes lehetősége. Csukott szemem előtt megint vérvörös
lett a sötét. Nicki lelke, amint kiürül belőle az utolsó pillanatban, és életével együtt nyújtja át
ellentmondásait!
Moccanni se bírtam. Mintha ömlött volna belém a vér. Ajkamat ráhajtottam a nyakára. „Vedd
őt!”, kiáltotta minden porcikám, „röpítsd el innen, és lakomázz rajta, amíg…” Meddig? Amíg
meg nem hal!
Kitéptem magam, és eltoltam őt. A sokaság harsogott és kerepelt. Renaud az akrobatákkal
ordítozott, akik egyre csak bámészkodtak. Odakint a publikum ütemesen tapsolva követelte a
felvonásközi mulatságot. A zenekar a mutatványt kísérő vidám dalocskát cincogta. Csont és hús
bökött és lökődött; taglóra érettek szaga áradt, akár egy vágóhídon. Émelyegni kezdtem ennyi
tömény emberségtől.
Nicki mintha kizökkent volna egyensúlyából, és mikor tekintetünk találkozott, éreztem a
belőle áradó vádakat. Éreztem, hogy boldogtalan, és ami még ennél rosszabb, csaknem
kétségbeesett.
Átnyomakodtam mindenkin, el a csilingelő akrobaták mellett, és magam se tudom, miért, a
kulisszák felé indultam a színészbejáró helyett Látni akartam a színpadot. Látni akartam a
közönséget. Mélyebben meg akartam mártózni valamiben, amire nem volt nevem és szavam.
Háborodott voltam abban a pillanatban. Itt értelmetlenség akaratot vagy szándékot emlegetni.
Ziháltam; szomjúságom, mint egy macska, tépő karmokkal törekedett szabadulni. Nekidőltem
a függöny melletti gerendának, Nicki pedig, sértetten, mindent félreértve, megint utánam jött.
Szabadjára engedtem a szomjat. Hagytam, tépje csak bensőmet. Csüggtem a gerendán, és
egyetlen hatalmas képben láttam minden áldozatomat Párizs csatornatöltelékeit, és tudtam, ki
vagyok valójában, és hogy őrült, hazug dolgot művelek. Sült bolond vagyok én, hogy még
mindig ezzel a vacak etikával bajmolódom! Még hogy csak bűnösöket – szóval idvezülni
szeretnék mindenek ellenére? Minek képzelem én magamat, erénydús társnak a párizsi bírák és
hóhérok mellett, kik oly bűnökért sújtanak le a szegényre, miket a gazdag naponta elkövet?
Csorba pitliből ittam én az erős szeszt, ám most maga az oltár papja áll előttem, és
aranykehelyben nyújtja a bort, mely a Bárány Vére.
– Lestat, mi a baj? Mondd el nekem! – hadarta Nicki, mintha attól tartana, hogy a többiek
meghallják. – Merre jártál? Mi történt veled? Lestat!
– Mars a színpadra! – mennydörgött Renaud a szájukat tátó akrobatákra, ők pedig
kitrappoltak mellettünk a rivalda füstös fényébe, és szaltózni kezdtek.
A hangszerek csicseregtek, akár a madarak. Csengők csilingeltek, lángoltak a piros ruhaujjak.
– Na, mutassatok már valamit, valami igazit! – kötődött a zabolátlan tömeg.
Luchina megcsókolt, én rámeredtem fehér torkára, tejszín kezeire. Láttam Jeannette arcának
ereit, alsó ajka közeledő puha párnáját. Felhajtottuk a pezsgőt a tucatnyi kis pohárból. Renaud
valami beszédfélét mondott „társas viszonyunkról”, és hogy a ma esti kis bohózat csak a kezdet,
hamarosan mi leszünk a legpazarabb színház az összes körutakon. Hirtelen láttam magam Lelio
jelmezében, és hallottam a dalocskát, melyet Flaminiának dalltam térden állva.
Előttem kicsi halandók szökdécseltek lomhán, a publikum pfujolt, mikor az akrobaták
vezetője illetlen mozdulatot tett az alfelével.
Nem is akartam, mégis kint voltam a színpadon.