Anne Rice Lestat a vámpír - Első

A kis ház beleremegett a tapsba. A függönyt összehúzták, az öreg színészek nyomban rám
rontottak, Renaud pezsgőért kurjantott.
Eltakartam a szemem, akárha baziliszkusz lennék, mely egy pillantásával megölheti a
halandókat, mert éreztem, hogy könnyes, és tudtam mielőtt mások észrevették volna, hogy véres
könnyek ezek. Le kell törölnöm őket! Ám a színészek annyira körülvettek, hogy még a
zsebkendőmet se tudtam előhalászni. Ekkor ijesztő, váratlan elgyöngüléssel átöleltem Jeannetteet,
Luchinát, és arcomat Luchina arcához szorítottam. Mint madárkák, olyanok voltak, légies
csontjaikkal, szárnyként repeső szívükkel, én pedig egy másodpercig vámpírfüllel hallgattam
vérüket, ami valóságos trágárság volt. Elzártam fülemet szívük zakatolása elől, csak az ölelésekre
és puszikra figyeltem, szorítottam őket, míg csókolgattak, és beszívtam púderes bőrük illatát.
– Nem is tudod, mennyire aggódtunk miattad! – bömbölte Renaud. – És miket nem meséltek a
jó szerencsédről! Hé – ütötte össze a tenyerét –, ide mindenki! Itt van Valois úr, ki e hatalmas
műintézmény tulajdonosa… – és mondott még egy csomó fontoskodó és vicces dolgot,
odavonszolva az új színészeket és színésznőket, kik kezemet és gondolom, lábamat is csókdosták.
Én csak kapaszkodtam a két lányba, mintha szétrobbannék, ha elengedem őket, és aztán
meghallottam Nicki hangját. Tudtam, hogy háromarasznyira ha áll tőlem, és annyira örül, amiért
lát, hogy elröppent minden sértettsége.
Nem nyitottam ki a szemem, de éreztem, amint keze megérinti az arcomat, majd rátapad a
tarkómra. Biztosan utat engedtek neki. Mikor átölelt, végigborzongott rajtam egy kis rémület, ám
itt gyönge volt a fény, én pedig telefaltam magam, hogy melegnek és emberszabásúnak tűnjek.
Reménytelenül elmerengtem rajta, hogy azt se tudom, kihez fohászkodjak, sikerüljön az altatás.
Aztán egyszer csak ott volt Nicolas, és engem már nem érdekelt semmi.
Kinyitottam a szemem, és ránéztem.
Hogyan mondjam el, milyennek látjuk mi a halandókat! Iparkodtam visszaadni belőle
valamicskét, amikor Nicki fényből és mozgásból elegyedő tegnap éjszakai szépségét ecseteltem.
Maguk el nem tudják képzelni, milyen az, amikor ránézünk az élő húsra. Mozgás- és színminták
változatainak miriádjaiból épül fel az élő, kire koncentrálunk. Ez a sugárzás elválaszthatatlan a
hús illatától. Nekünk tulajdonképpen gyönyörű minden ember, még az öregek, a nincstelenek, a
megszomorítottak is, akiket nem is szokás észrevenni az utcán. Olyanok, akár a feslő bimbók,
bábjukból bontakozó pillangók.
Ezt mind láttam Nickin, és beszívtam lüktető vére illatát. Egy bódító pillanatig szeretetet
éreztem, csak szeretetet, amely eltörölte a lényemet kiforgató szörnyűségek összes emlékét.
Valótlannak tűnt minden gonosz elragadtatás, az új erő. Talán átjárt valami mélységes öröm is,
hogy kételyeim ellenére még mindig képes vagyok szeretetre, és egy tragikus győzelem most
nyert igazolást.
Kábított a régi halandó melegség. Legszívesebben, nekem legalábbis úgy tűnt, behunytam
volna a szemem, és őt is magammal sodorva siklottam volna ki az öntudat állapotából.
Ámde mocorogni kezdett bennem valami, és oly gyorsan kapott erőre, hogy elmémnek
vágtatva kellett versenyt futnia vele és elfojtania, mielőtt fékezhetetlenné izmosodna. Nickit
akartam. Ugyanúgy akartam, mint minden áldozatot, akivel valaha is megküzdöttem a Cité
szigetén. Azt akartam, hogy folyjék át belém a vére. Az íze kellett, a szaga, a melege.
A kis ház rengett az ordítozástól és a nevetéstől. Renaud rákiáltott az akrobatákra, hogy
kezdjék az intermezzót, Luchina felbontotta a pezsgőt. Bennünket mindenből kizárt az ölelés.
Kényszeredetten húzódtam el teste forróságától, noha úgy tűnt, meg se moccanok. Hirtelen
őrjítőnek találtam, hogy az egyetlen, akit annyira szerettem, mint anyámat és a fivéreimet, akinek
életem folyamán egyedül sikerült kicsiholnia belőlem a gyengédséget, az egy bevehetetlen erőd,