Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Fénylő tűhegyek, amelyeket halandók nem is láthatnak. Fantomfelhők. A csupasz, átható hang
egyre fokozta a gyönyörűséges feszültséget, aztán elhallgatott.
Nem mozdultam.
Szótlanul tudomásul vettem, mit mondott a hegedű. Nicki, ha beszélhetnénk megint… Ha
folytathatnánk „társalkodásunkat”…
A szépség nem árulás, aminek te képzeled, inkább ismeretlen föld, hol ezer végzetes baklövést
követhetünk el. Sötétlő és közömbös erdő, hol nincs jelzőtáblája a jónak és a rossznak.
A civilizáció minden rafinériája, a vonósnégyes lélegzetelállító tökéletessége, a Fragonardfestmények
pompája ellenére a szépség vad. Ugyanolyan veszedelmes és törvényt nem ismerő,
mint a föld volt korszakokkal azelőtt, hogy az ember fejében megszületett az első összefüggő
gondolat, vagy felrótta volna agyagtábláira az első etikai szabályokat. A szépség Sötétlő Erdő.
Akkor miért fáj úgy Nicolas-nak, hogy a legreménytelenebb muzsika is át van itatva
szépséggel? Miért lesz tőle sebzett és cinikus, bánatos és bizalmatlan?
A jó és a rossz fogalmát az ember alkotta. És az ember valóban jobb a Sötétlő Erdőnél.
Ám Nicki talán valahol mélyen a mindenség ama harmóniájáról álmodik, melyről én mindig
tudtam, hogy lehetetlen. Ő nem a jóságról álmodik, hanem az igazságról.
Csakhogy most már nem vitathatjuk meg soha többé. Soha többé nem mehetünk a fogadóba.
Bocsáss meg, Nicki. A jó és a rossz még mindig létezik és létezni is fog, ám a mi
„társalkodásunk” örökre véget ért.
De mikor lemásztam a tetőről és némán elosontam Szent Lajos-szigetéről, már tudtam, mit
akarok tenni. Magamnak se vallottam be, de tudtam.
Későre járt, amikor másnap este megérkeztem a Templom bulvárra. A Cité szigeten jól
belaktam. Renaud Komédiumában már ment az első felvonás.
12
Úgy öltöztem, mintha az Udvarhoz készülnék, ezüstbrokátba, hosszú, levendulalila
bársonykabátba. Cizellált ezüstmarkolatú új kardot vettem hozzá, meg a szokásos ékes, nehéz
cipőcsatokat, a szokásos csipkét, kesztyűt, háromszögletű kalapot. Bérelt hintón hajtottam a
színházhoz.
De miután kifizettem a kocsist, hátrakerültem a sikátorba, és úgy nyitottam ki a színészbejárót,
ahogy szoktam.
Rögtön átölelt a régi légkör: a zsíros arcfesték, az átizzadt-agyonparfümözött olcsó jelmezek
meg a por szaga. Láttam a díszletek rendetlen összevisszaságán túl a fényesen kivilágított színpad
egyik szeletét, és hallottam a nézőtér hahotázását. Bohócnak öltözött, piros harisnyás-sapkás,
aranycsengettyűkkel pitykézett nyakörvet viselő akrobaták várták a felvonásközt.
Elbódultam, meg is rettentem egy pillanatra. Szűknek és veszedelmesnek rémlett a hely, de
mily csodálatos volt idebent lenni megint! Egyre bánatosabb lettem, vagyis pontosabban szólva
egyre rémültebb.
Luchina észrevett és fölvisított. Kivágódtak a rendetlen kis öltözők ajtajai. Renaud
odacsörtetett hozzám, és vadul rázta a kezem. Ahol egy perce meg csak deszka volt és függöny,
ott most izzadó és tulitarka képű, izgatott emberek nyüzsögtek, én pedig visszahőköltem egy
füstölgő gyertya elől:
– A szemem… oltsátok el…
– Fújd el a gyertyát, nem látod, hogy fáj a szeme? – kárált Jeannette, és cuppanós csókot
nyomott az arcomra. Mindenki körülöttem hemzsegett, meg az akrobaták is, holott nem ismertek,
és az öreg díszletfestők és ácsok is, kiktől oly sokat tanultam. – Hívjátok csak Nickit! – rikkantott
Luchina, és én majdnem felkiáltottam: Ne!