Anne Rice Lestat a vámpír - Első

11
A szél már nem csípett, és megint szaga lett a városnak. A piacok megteltek virágokkal.
Elrohantam Roget-hoz, és bele se gondolva, mit művelek, kértem, mondja meg, hol lakik
Nicolas. Csak egyetlen pillantást vetek rá, hogy lássam, egészséges-e, elég szép helyen lakik-e.
A ház a Szent Lajos-szigeten állt, és pontosan olyan impozáns volt, amilyet szerettem volna,
de a rakpartra néző ablakok be voltak spalettázva.
Sokáig ácsorogtam és leselkedtem, miközben egyik fogat a másik után robogott át a közeli
hídon. Látnom kell Nickit!
Kapaszkodni kezdtem a falon, mint odalent a faluban. Elképesztően könnyű volt. Sorra
maradtak el az emeletek, még sose mertem ilyen magasra mászni. Végigfutottam a tetőn, és az
udvar felől leereszkedtem, hogy megkeressem Nicki lakását.
Sok nyitott ablak után leltem meg a megfelelőt. Nicolas ott ült a fényben úszó vacsoraasztalnál
Jeannette-tel és Luchinával, és ették a kései vacsorát, amelyet együtt szoktunk elkölteni, miután
bezárt a színház.
Ahogy megláttam, visszahőköltem az ablakkerettől, és behunytam a szemem. Le is
zuhanhattam volna, ha jobb kezem nem markolja úgy a falat, mintha önálló akarattal bírna. Csak
egy pillanatra láttam a szobát, de minden részlet belevésődött az agyamba.
Az a régi zöld bársonyruha volt rajta, amit az otthoni kanyargós utcákon nyűtt el, körülötte
azonban mindenütt azt a gazdaságot lehetett látni, amit tőlem kapott: a bőrkötésű könyveket a
polcokon, egy intarziás íróasztalt, fölötte a festményt ovális keretben; az új fortepiano tetején ott
csillogott az olasz hegedű.
Drágaköves gyűrűt viselt, melyet én küldtem neki, barna haját fekete selyemszalaggal fogta
össze. Komoran könyökölt, és egy falatot sem evett a drága porcelántányérról.
Óvatosan kinyitottam a szemem, és megint ránéztem. A ragyogó fény érvényre juttatta
mindazt, amit a természet ajándékozott neki: finom, de erős tagjait, komoly, nagy, barna szemét
és a száját, amely szólhatott akár gúnyos és csipkelődő szót, mégis csókonivalóan olyan volt,
mint egy gyermeké.
Volt benne valami gyarlóság, amit én sose éreztem és értettem. És mégis lyan végtelenül
intelligensnek tűnt az én kuszán engesztelhetetlen gondolatokat rejtegető Nickim, ahogy ott ült és
a hadaró Jeannette-et hallgatta.
– Lestat megnősült – jelentette ki Jeannette. Luchina bólogatott. – Valami gazdag nőt vett el,
és egyszerűen nem akarja az orrára kötni, hogy régebben közönséges színész volt.
– Én azt mondom, hagyjuk békén – vélte Luchina. – Megmentette a színházat a bezárástól, és
eláraszt bennünket ajándékokkal…
– Nem hiszem – szólt keserűen Nicolas. – Ő nem restellne minket. – Fojtott harag izzott a
hangjában, baljós fájdalom. – És miért így ment el? Hallottam, hogy engem hív! Az ablak
darabokra tört! Mondom, hogy félig ébren voltam, hallottam a hangját…
Kényelmetlen csönd ereszkedett rájuk. A színésznők nem hitték, amit Nicolas mesélt
eltűnésemről a padlásszobából; ha megint elmondaná, csak még keserűbb és magányosabb lenne
tőle. Ereztem a gondolataiból.
– Ti nem ismertétek igazán Lestatot – mondta majdnem gorombán, visszazökkenve a
halandókkal lehetséges társalgásba. – Lestat mindenkinek az arcába köpne, aki restelkedne
miattunk! Pénzt küldözget. Mit kezdjek vele? Játszik velünk!
A lányok, e földön járó teremtmények, nem válaszoltak. Nem akartak rosszat mondani a
titokzatos jótevőre. Ahhoz túlságosan pazarul mentek a dolgok.
A csend nyúlt, éreztem benne Nicki szorongásának mélységét. Láttam, mintha belenéznék a
koponyájába. Nem bírtam tovább.