Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Nyilván észrevették már, hogy eddig még nem esett szó más vámpírokról. Mégpedig azért,
mert eggyel se találkoztam.
Egész Párizsban nem volt egy fia szál szellem rajtam kívül.
Halandók balról, halandók jobbról és néha-néha – épp akkor, mikor sikerült meggyőznöm
magamat, hogy nem is történt semmi – újból éreztem azt az elmosódó és őrjítőén illékony
láthatatlant.
Sohasem lett megfoghatóbb, mint azon az első éjszakán a falusi templom kertben, és kivétel
nélkül mindig valamelyik párizsi temető szomszédságában bukkant fel.
Mindannyiszor megálltam, hátrafordultam, és megpróbáltam betájolni de hiába. Eltűnt, mielőtt
bizonyságot szerezhettem volna. Magamtól sose találtam rá, és a városi temetők olyan
förtelmesen bűzlöttek, hogy nem akartam, nem bírtam bemenni.
Nem finnyáskodásból vagy saját pincebörtönöm rossz emlékei miatt. Úgy látszott,
hozzátartozik a természetemhez, hogy iszonyodom a halál szagától és látásától.
Ugyanúgy nem bírtam kivégzést nézni, mint auvergne-i szepegő kisfiúként, és ha hullát
láttam, eltakartam az arcomat. Azt hiszem, felháborított a halál, hacsak nem én idéztem elő. Igaz,
szinte nyomban tágulnom is kellett halott áldozataimtól.
Visszatérve a láthatatlanhoz, kezdtem azon morfondírozni, nem egy másfajta kísértet-e, olyan,
amelyik nem tud velem szóba állni. Másrészt határozottan az volt a benyomásom, hogy figyel
engem, sőt talán szándékosan adja tudtomra létezését.
Bármint volt is, vámpírral nem találkoztam Párizsban. Már arra is gondoltam, hogy egyszerre
csak egy létezhet belőlünk, Magnus talán elpusztította a vámpírt, amelytől lopta a vért. Talán neki
is meg kellett halnia, mihelyt továbbadta a hatalmát. És én is meg fogok halni, ha csinálok egy
másik vámpírt.
Szamárság. Magnusnak irtózatos ereje volt azután is, hogy nekem adta a vérét. A saját
vámpírját is meg kellett láncolnia, mikor elorozta a hatalmát.
Óriás misztérium ez, mely őrületbe hajt. Abban a pillanatban áldás volt a tudatlanság, és én
Magnus segítsége nélkül is nagyon ügyesen ismerkedtem a dolgokkal. Talán épp ezt akarta.
Talán ő is így tanult évszázadokkal ezelőtt.
Eszembe jutottak szavai, hogy a torony titkos kamrájában meglelek mindent, ami kell, hogy
virágozhassak.
Repültek az órák, míg én a városban csatangoltam. Csupán akkor távoztam a halandók
társaságából, ha el kellett rejtőznöm nappalra a toronyban.
Már azt kezdtem fontolgatni, hogy ha egyszer táncolok velük és biliárdozok velük és
beszélgetek velük, akkor miért ne lakhatnék köztük, mint élő koromban? „Miért ne adhatnád,
hogy közéjük tartozol? Miért ne térnél vissza az élet szövetébe, ott, ahol… micsoda? Mondd ki!”
Közeledett a tavasz. Melegedtek az éjszakák, a Komédium új drámát tűzött műsorra, a
felvonásközökben akrobatákkal. Rügyeztek a fák, és én minden éber percemben Nickire
gondoltam.
Egy márciusi estén, miközben Roget anyám levelét olvasta, rájöttem, hogy én is tudok olvasni
annyira mint ő. Nem is próbáltam, mégis megtanultam ezernyi forrásból. Hazavittem a levelet.
Már a belső kamrában se volt igazán hideg. Leültem az ablak mellé, és most először önállóan
olvastam el anyám levelét. Szinte hallottam a hangját:
„Nicolas írja, hogy megvásárolta Renaud színházát. Most tehát az öné a körúti kis színház, hol
annyira boldog volt. Megvan még ez a boldogság? Mikor válaszol nekem?”
Összehajtogattam és zsebre tettem a levelet. Vérkönnyek szöktek a szemembe. Miért tud
anyám oly sokat és mégis oly keveset?