Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Majd belevetettem magam a körutak kora esti tolongásába. Renaud előtt elrohantam, más
házakba tolakodtam be, bábjátékosokat, némajátékosokat, akrobatákat bámulni. Már nem
menekültem az utcai lámpák elől. Kávéházakba jártam, kávét rendeltem, csak hogy érezzem
melegét ujjaimon, és ha kedvem tartotta, szóba elegyedtem a halandókkal.
Még disputáltam is velük a királyság állapotáról. Eszeveszett buzgalommal igyekeztem
elsajátítani a biliárdot és a kártyajátékokat. Úgy tetszett, ha akarnám, egyenesen átmehetnék a
Komédiumba, jegyet válthatnék, felsurranhatnék a karzatra, és láthatnám, mit adnak. Láthatnám
Nicolas-t!
Nem tettem. Mi lelt, hogy oda akartam sündörögni Nickihez? Mert egy dolog idegeneket
bolondítani, férfiakat és asszonyokat, kik sose ismertek, de mit látna Nicolas, ha a szemembe
nézne? És ha a bőrömre? Egyébként is van nekem éppen elég dolgom.
Egyre többet tudtam meg természetemről és hatalmamról. A hajam például világosabb lett és
dúsabb, ám egyáltalán nem nőtt tovább. A körmeim se, amelyek fényesebben csillogtak. Noha én
lereszeltem őket, napközben visszanőttek olyan hosszúra, amekkorák halálom pillanatában
voltak. Ezt ugyan nem láthatták az emberek, ám észrevettek mást: túlságosan színesen tündöklő
szemem földöntúli ragyogását, bőröm halvány derengését.
Ha éhes voltam, erősebb lett a derengés, ami eggyel több ok volt a táplálkozásra.
Azt is megtanultam, hogy rabjaimmá tehetem az embereket, ha szúrón nézek rájuk és nagyon
fegyelmezetten intonálok. Suttoghatok oly halkan is hogy a halandók nem hallják, ám akárhogy
ordítsak vagy hahotázok nem fájdítok vele más fület, csupán a sajátomat.
A mozgásommal is voltak bajaim. Képes voltam emberként járni, futni, táncolni, mosolyogni,
gesztikulálni, ám a meglepetéstől, iszonyattól, bánattól úgy görnyedeztem és tekergőztem, akár
egy akrobata.
Még arcjátékomban is hajlottam a szélsőséges túlzásokra. Egyszer éppen a Templom bulváron
feledkeztem bele a gondolataimba – természetesen Nicki járt az eszemben –, mire felhúzott
térdekkel lecsüccsentem egy fa alá, és két tenyerembe hajtottam arcomat, mint ijedt manó egy
tündérmesében. Brokátkabátos, fehér selyemharisnyás urak nem szoktak ilyet csinálni a
tizennyolcadik században, legalábbis nem az utcán.
Máskor pedig, mélyen elmerülve a felületről visszaverődő fény változásainak elemzésébe,
felpattantam, és térdemre könyökölve, törökülésben letelepedtem egy hintó tetején.
Ez meghökkentette az embereket, és meg is riasztotta őket. Ámde ha bőröm fehérsége szúrt
nekik szemet, sűrűbben előfordult, hogy egyszerűen csak elfordultak. Mint egyhamar rájöttem,
magukat ámították azzal, hogy minden megmagyarázható. Ilyen volt az észjárás a racionális
tizennyolcadik században.
Végül is jó száz éve nem volt már boszorkányper. Tudtommal Voisinnéé volt az utolsó, a
jósnőé, akit a Napkirály uralkodása alatt égettek meg.
Ez pedig Párizs volt, így hát ha véletlenül összezúztam a fölemelt kristálypoharat, vagy
benyitván, a falnak vágtam az ajtót, az emberek azt gondolták, részeg vagyok.
Viszont mindegyre előfordult, hogy válaszoltam kérdésekre, mielőtt egyáltalán feltették volna
őket. Voltak átmeneti bódulataim, amikor csak bámultam a gyertyákat vagy a faágakat moccanás
nélkül, míg az emberek meg nem kérdezték, rosszul vagyok-e.
Legjobban a nevetéssel gyűlt meg a bajom. Nevetőgörcsöket kaptam, és nem bírtam
abbahagyni. Akármi kirobbanthatta belőlem a kacagást. A saját őrjítően képtelen helyzetem is.
Ez még mostanában is könnyen előfordul velem. Nem változtat rajta veszteség, fájdalom,
sorsom mélyülő tudata. Valamit mulatságosnak találok, elkezdek kacagni, és nem bírom
abbahagyni.
Más vámpírok mérgelődnek is miatta. De itt előreszaladtam.