Anne Rice Lestat a vámpír - Első

akarta, valóban boldog vagyok-e? Megvalósítottam-e az álmaimat? Gyanakodott a gazdagságra.
Én olyan boldog voltam Renaud-nál. Miért nem bízom benne?
Szenvedtem, amikor felolvasták a leveleit. Itt tényleg hazudoznom kell, pedig sose tettem– De
anyámért megteszem.
Nickit pedig ismernem kellett volna annyira, hogy nem fogja beérni „ndékokkal és mesékkel.
Egyfolytában azt firtatta, mikor láthat. Roget tartott tőle egy kicsit.
De mindhiába, mert az ügyvéd úgyse mondhatott semmit, kivéve azt, mit közöltem vele. Én
pedig annyira ódzkodtam a Nickivel való találkozástól, hogy még azt se kérdeztem, melyik házba
költözött. Lelkére kötöttem Roget-nak, intézkedjék, hogy Nicki tanuljon az olasz maestrónál, és
meglegyen mindene, amit kíván.
Úgyszólván akaratom ellenére mégis a fülembe jutott, hogy Nicolas nem vált meg a
színháztól. Még mindig Renauld Komédiumában hegedül.
Ettől méregbe gurultam. Most mi az ördögnek csinálja ezt?
Mert szeretett ott lenni, azért. Mint ahogy én is szerettem. Nem kellett felhívni rá a
figyelmemet. Mindenki testvér volt abban a kis kócerájban. Ne gondolj rá, milyen az, amikor
fölmegy a függöny, amikor elkezd tapsolni és hujjogatni a publikum…
Nem. Küldj a színháznak bort és pezsgőt ládaszámra. Küldj virágot Jeanette-nek és
Luchinának, akikkel a legtöbbet pöröltél és akiket a legjobban szerettél, és küldj még aranyos
ajándékot Renaud-nak. Fizesd ki az adósságait.
De ahogy múltak az éjszakák és jöttek az ajándékok, Renaud kezdte kényelmetlenül érezni
magát. Két héttel később mondta Roget, hogy Renaud-nak volna egy ajánlata.
Azt szeretné, hogy vásároljam meg a Komédiumot, őt tartsam meg igazgatónak, és adjak neki
elég pénzt, hogy nagyobb szabású és látványosabb előadásokat vihessen színre. Az én
pénzemmel és az ő furfangosságával meg fogjuk csinálni a legnagyobb párizsi szenzációt.
Nem válaszoltam azonnal. Beletelt egy időbe, míg megemésztettem, hogy csakugyan lehet
színházam, amely az enyém, ugyanúgy, mint a drágakövek a ládában, a ruhám a testemen, és a
babaházak, amelyeket elküldtem unokahúgaimnak. Azt mondtam, nem, és becsaptam az ajtót
magam mögött.
Aztán visszajöttem.
– Jól van, vegye meg a színházat, és adjon Renaud-nak tízezer aranyat, add csináljon, amit
akar. – Ez egy vagyon volt. Magam se tudtam, miért teszem.
Elmúlik ez a fájdalom, el kell múlnia. Nekem pedig össze kell szednem a gondolataimat, be
kell látnom, hogy én fölötte állok az ilyesminek. Végül is a legelső párizsi színházakban
múlattam az időt. A legj zsöllyékből néztem balettet és operát, Moli ère és Racin e drámáit. A szi
várvány színeiben játszó ruhákban, felgyűrűzött ujjakkal, legújabb divat szerinti parókában,
gyémántcsatos, aranysarkú cipellőben lebzseltem a rivaldánál, onnan bámultam a nagy
színészeket és színésznőket.
Egy örökkévalóság állt előttem, hogy megittasodjak a verstől, a daltól a táncosnő karjának
libbenésétől, a Notre-Dame nagy barlangjában búgó orgonától, az óráimat számoló harangok
szavától, és a hópehelytől, amint némán hullik az üres Tuileriákra.
Minden éjszakával veszítettem gyanakvásomból, és egyre fesztelenebbül viselkedtem a
halandókkal.
Egy hónapba sem tellett annyi kurázsit összeszednem, hogy betoppanjak egy nagy bálra a
Palais Royalban. Öléstől melegen, rózsásan, tüstént be is álltam a táncba. Egyáltalán nem
gyanakodtak rám. Sőt inkább vonzónak találtak az asszonyok, én pedig élveztem forró ujjaikat,
karjuk és keblük selymes érintését.