Anne Rice Lestat a vámpír - Első

gipsz, keményfa és hímzett kelme világában valóságos csodának tetszett. Az emberek, akik
persze félreértették, hadarva kértek elnézést, és toppantva próbálták elzavarni a patkányt.
Hangjuk összekavarodott fülemben, mint bográcsban a rotyogó gulyás. Egyedül arra bírtam
gondolni, hogy milyen parányi lába van a patkánynak, hogy én még nem is vizsgáltam meg
közelebbről sem patkányt, se más , melegvérű lényt. Elkaptam, ami sokkal könnyebben ment,
mint hittem, és szemügyre vettem a lábát. Csepp körmeit akartam látni, a húst a lábujjai között.
Az emberekről tökéletesen megfeledkeztem.
A hirtelen csöndre tértem magamhoz. A két férfi elképedve bámult rám.
Olyan ártatlan mosolyt küldtem feléjük, amilyet csak tudtam, elengedtem a patkányt, és
folytattam a vásárlást.
Bár az emberek sohasem tették szóvá, én tanultam az esetből. Komolyan megijesztettem őket,
ezután figyeltem.
Aznap késő este adtam ügyvédemnek még egy megbízást: küldjön a nevemben egy Renaud
nevű színháztulajdonosnak száz aranyat és egy köszönő levelet.
– Nézzen utána, mi a helyzet a kis játékszínnel – utasítottam. – Derítse ki, vannak-e
adósságaik.
Persze sose megyek a színház közelébe. Sejteniük sem szabad, mi történt, nem fogom
megmételyezni őket. Egyelőre, ugyebár, megtettem mindent, amit tehettem, azokért, akiket
szerettem.
Mire végeztem mindennel, mikor hármat mutatott a toronyóra a fehér háztetők fölött, és én
olyan éhes voltam, hogy vért szagoltam mindenütt, egyszer csak ott találtam magam a néptelen
Templom bulváron.
A piszkos hó latyakká olvadt a kocsikerekek alatt. Néztem a Komédium sárpettyes falait,
tépett plakátjait. Még mindig ott piroslott rajtuk a fiatal halandó színész neve: Lestat de Valois.
10
Veszett orgiákban teltek a következő éjszakák. Úgy ittam Párizst, mintha vér lenne az egész
város. Kora este lecsaptam a legrosszabb hírű negyedekre, tolvajokkal, gyilkosokkal
kötözködtem néha játékból esélyt adtam nekik a védekezésre, aztán átfontam őket végzetes
öleléssel, és ittam kipukkadásig.
Végigkóstoltam az ölnivalók választékát: nagy behemótokat, szíjas kicsiket, szőrmókokat,
füstös képűeket, ám kedvencem a zsenge himpellér volt, ki ölni is képes néhány garasért.
Szerettem morgásukat és káromkodásukat. Néha fél kézzel tartottam őket, és nevettem
dühöngésükön, aztán átdobtam késeiket a tetőn, és a falon zúztam szét pisztolyaikat. Erőm
teljében úgy éreztem magam, mint egy macska, amelynek nem szabad ugrania. Azt az egyet
utáltam, ha féltek. Ha egy áldozat igazán félt, rendszerint elveszítettem az érdeklődésemet iránta.
Idővel megtanultam késleltetni az ölést. Ittam ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, és a
harmadikkal vagy a negyedikkel csináltam meg a nagy halálugrást. Megsokszoroztam a
vadászatot és a küzdelmet, hogy még nagyobb legyen a gyönyörűség. És ha arra az estére eleget
vadásztam, és ittam annyit, amennyi hat egészséges vámpírnak is elég lett volna, a másik Párizs,
a pompás mulatságok felé fordultam, amelyeket korábban nem engedhettem meg magamnak.
Előbb azonban mindig beugrottam Roget-hoz, hogy megtudjam, mi újság anyámról és
Nicolas-ról.
Anyám levelei túláradtak az örömtől, hogy így rám mosolygott a szerencse. Megígérte, hogy
már a tavasszal indul Itáliába, ha össze tud szedni annyi erőt. Egyelőre könyveket kért,
természetesen, és párizsi újságokat, valamint kottákat a spinéthez, amelyet küldtem. És tudni