Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Nagy nyüzsgölődést érzékeltem a láthatatlan irányából. Bizonyosra vettem, hogy sebbellobbal
távozik.
Utánarontottam a templomudvaron át, és még érezhettem visszavonulását. Mégse láttam
semmit a lombja vesztett erdőben. Rádöbbentem, hogy erősebb vagyok nála, és ő fél tőlem!
Fogalmam se volt róla, van-e teste, vámpír-e, mint jómagam, vagy valami testetlen.
– Az az egy biztos, hogy gyáva vagy! – közöltem vele.
Borzongás a levegőben. Az erdő mintha lélegzett volna egy pillanatig.
Kiforrott bennem hatalmam tudata. Nem féltem semmitől: se a templomtól, se a sötétségtől, se
a pincebeli tetemeket mászó kukacoktól. Még ettől az erdőbe visszabújt, lidérces, furcsa erőtől
sem, amely mintha megint a közelben ólálkodott volna. Még az emberektől sem féltem.
Páratlan pokolfajzat voltam! Ha az alvilág lépcsőin ültem volna, térdemre könyökölve, és az
ördög azt mondja, no, Lestat, válassz, mily démoni alakban akarsz a földön kujtorogni? –
választhattam volna-e jobbat ennen alakomnál? Hirtelen úgy tűnt, egy másik életemhez tartozott
minden szenvedés, és ilyesmi nem fog előfordulni velem soha többé.
9
Ma már csak nevetek, ha arra az első éjszakára, és főleg arra a pillanatra gondolok.
Másnap este, annyi arannyal, amennyit elbírtam, lóhalálában vágtattam Párizsba.
Napszálltakor ébredtem, és még akkor is tiszta azúr fényt árasztott az égbolt, mikor fölnyergeltem
és elnyargaltam a városba. Szomjúhoztam.
Amilyen szerencsém volt, még oda se értem a városfalakhoz, amikor megtámadott egy
útonálló. Nagy robajjal, pisztolyt sütögetve csörtetett ki az erdőből. Még láttam is a golyót, amint
kiröpül a fegyver csövéből és elsüvít mellettem, aztán leugrottam a lóról, és rárontottam.
Erős ember volt, és én egészen elképedtem, hogy mennyire élvezem káromkodását és
kapálózását. A gonosz cseléd, akit tegnap este kaptam el, öreg volt, ez azonban kemény és fiatal,
és még a szúrós borostája is elbűvölő. Imádtam ütéseinek erejét. Csakhogy ez nem sport volt.
Megbénult, amikor belevágtam fogamat ütőerébe. A kilövellő vér pedig, hát az maga volt a
kéjmámor, oly mennyei, hogy tökéletesen el is felejtettem abbahagyni az utolsó szívverés előtt.
Együtt térdeltünk a hóban, amikor a villámcsapás erejével zúdult át belém a vérrel az élet.
Hosszú ideig mozdulni se bírtam. Hát nem megszegtem máris a szabályokat? Akkor most jönni
fog a halál? Nem úgy néz ki. Ez csak valami eszeveszett elragadtatás.
Meg egy szegény, halott gazfickó a karomon, aki, ha engedem, kiloccsantotta volna
pisztolyával agyvelőmet.
Bámultam a sötétedő eget meg magam előtt azt a fényszikrás kusza nagy árnyékot, ami Párizs
volt, de nem éreztem mást, mint meleget és gyarapodó erőt.
Eddig megvolnánk. Feltápászkodtam, megtörölgettem a számat, aztán messzire dobtam a
hullát a szűz hóban, amennyire tudtam. Erősebb voltam, mint valaha.
Még ácsorogtam egy darabig. Falhatnékom és gyilkolhatnékom volt, csak hogy sose múljék el
a mámor. De nem fért belém több. Lassacskán menyugodtam, és megfordult a kedvem. Valahogy
elkeseredtem, egyedül éreztem magam, mintha barátom vagy rokonom lett volna az útonálló, aki
hűtlenül elhagyott. Nemigen értettem semmit, legföljebb azt, hogy az ivás összeforrasztott
bennünket. Rajtam volt a szaga, amit kedveltem, ő azonban ott feküdt pár rőfnyire a havon,
melynek jégkérge beszakadt súlya alatt, és arca-keze szürkének tetszett a kelő hold fényében.
A patvarba, hiszen meg akart ölni a kurafi!
Egy órán belül találtam belevaló ügyvédet a Marais-negyedben. Pierre Roget-nak hívták a
nagyravágyó fiatalembert, aki teljesen kitárta nekem az agyát. Kapzsi volt, okos, körültekintő.