Anne Rice Lestat a vámpír - Első

kizárólag akkor, ha venni akartam, és voltak elmék, melyek még a harag tüzében sem árultak el
semmit.
E felfedezések szinte fájón megrendítettek, ugyanúgy, mint a minden dolgok közös szépsége,
az ordenáréság magasztossága. Viszont azzal tisztában voltam, hogy oly szakadék ásít mögöttük,
melybe menthetetlenül belezuhanhatok bármely pillanatban.
Én ugyanis nem tartoztam a körmönfontság és az ártatlanság e meleg és lüktető csodái közé.
Ők az áldozataim voltak.
Ideje volt elmennem a faluból. Eleget tanultam itt. Távozás előtt azonban egy utolsó
vakmerőségre vetemedtem. Nem tehetek róla, egyszerűen meg kellett tennem.
felhajtottam vörös köpenyem magas gallérját, beléptem a fogadóba, keltem magamnak egy
homályos zugot, és rendeltem egy pohár bort. Mindenki megbámult, nem mintha tudták volna,
hogy természetfölötti lény időzik körükben. Bámulatuk a fényűzően öltözött úrnak szólt! Húsz
percig maradtam ott, ízlelgetve az élményt. Senki, még a csaplár sem gyanított semmit! A borhoz
persze hozzá se nyúltam. Egyetlen szippantással megállapítottam, hogy nem bírnám elviselni. A
lényeg az volt, hogy bolonddá tudom tenni a halandókat! Forgolódhatok közöttük!
Ujjongva léptem ki a fogadóból. A fákhoz érve futásnak eredtem. Úgy rohantam, hogy
egybefolyt az erdő és az ég. Majdnem repültem.
Majd megálltam, szökdécseltem, táncra perdültem. Köveket szedegettem föl, és olyan messze
dobtam őket, hogy nem láttam, hol esnek le. És mikor észrevettem egy hullott faágat, vastagot,
nedvdúsat, fölkaptam, és úgy törtem ketté a térdemen, mint a venyigét.
Ordítottam, aztán ismét torkom szakadtából énekeltem. Lerogytam a fűbe és kacagtam.
Majd felpattantam, ledobtam köpenyem-kardom, és elkezdtem cigánykereket hányni. Úgy
cigánykerekeztem, mint Renaud akrobatái. Aztán szakoztam, előre, hátra, előre, aztán duplát,
aztán triplát, aztán kétöleset ugrottam a levegőbe és talpra érkeztem vissza. Ziháltam. Szerettem
volna megismételni e mutatványokat, ámde közeledett a hajnal.
Alig észrevehető változás történt csak a levegőben, az égen, én azonban már tudtam, hogy
harangoznak a pokolban. A pokol harangjai küldik haza a vámpírt halálos álomra. Ah, az olvatag
égbolt, az elmosódó fiatornyok bubája! Ekkor az a furcsa gondolatom támadt, hogy a pokolban
nyilván olyan erős lehet a fény, mint a napsugár, és hogy ez lesz az egyetlen napsugár, amit én
még látni fogok.
De hát mit követtem el? Én nem akartam ezt, én nem adtam be a derekamat. Még akkor is
viaskodtam, mikor Magnus azt mondta, hogy halódom. Most mégis hallom a pokol harangjait.
Francot érdekel.
Odaértem a templomudvarhoz. Már készültem hazalovagolni, mikor valami megzavart.
Megálltam, kezemben a kantárral, ránéztem az apró cinteremre. El nem tudtam képzelni, mi
volt ez. Aztán megint jött, és akkor már tudtam. Határozottan éreztem valami láthatatlant a
templom udvarán.
Olyan mozdulatlanul álltam, hogy hallottam a tulajdon vérem zakatolását.
A láthatatlan nem volt ember! Nem volt szaga. Nem szálltak felőle emberi gondolatok.
Titkolózónak, tiltakozónak tűnt, és tudta, hogy itt vagyok. Figyelt engem.
Képzelődnék?
Álltam, füleltem, nézelődtem. Elszórtan szürke sírkövek meredeztek a hóból. Valamivel
távolabb díszes ódon kripták sorakoztak: nagyobbak a köveknél, de ugyanúgy pusztulófélben.
Úgy rémlett, a láthatatlan valahol a sírboltok tájékán ólálkodik. Most határozottan éreztem,
amint elvonul a temetőszéli fák irányába.
– Ki vagy? – kérdeztem metsző hangon. – Felelj! – kiáltottam még hangosabban.