Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Gyorsan leugrottam a lóról, és megnyitottam a sekrestyét. A zár engedett. A hajón át
odamentem a szentély rácsához.
Nem tudom, mit éreztem abban a pillanatban. Talán szerettem volna hogy történjék valami.
Öldöklő kedvemben voltam. És nem csapott belém a villám. Rámeredtem az oltár felett a vörös
tüzű örökmécsre. Felnéztem az üvegablakok fénytelen feketeségébe fagyott alakokra.
Kétségbeesésemben átléptem a szentélyrácsot, és rátettem kezemet a szentségházra.
Felpattintottam a kicsi ajtószárnyakat, benyúltam, kivettem az ékköves szentségtartót. Nem, itt
nem volt hatalom, nem volt semmi, amit érezhettem, láthattam vagy ismerhettem volna szörnyű
érzékeimmel. Semmi sem válaszolt nekem. Ostya volt itt és arany, viasz és fény.
Meghajtottam fejem az oltár előtt. Olyan lehettem, akár a pap a mise közepén. Majd
visszacsuktam mindent a szentségházba, szépen be is zártam, hogy senki se tudhassa meg a
szentségtörést.
Aztán végigmentem a templom egyik oldalán, visszajöttem a másikon, és közben lenyűgözve
bámultam a zordon szobrokat és festményeket. Észrevettem, hogy nemcsak a teremtés csodáját
látom, de a faragás és festés folyamatát is. Láttam, miként veri vissza a fényt a lakkozás. Láttam a
perspektíva apró hibáit, a kifejezőerő váratlan fellobbanásait.
Mi mindent megláthatnék a nagy mesterek képein! A vakolat legközönségesebb festett mintája
is magához bilincselte tekintetemet. Majd letérdeltem, hogy a márvány cirádáit vegyem
szemügyre, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy hason fekszem, és meredt szemmel
figyelem a padlót az orrom előtt.
Kezdem elhagyni magam. Felálltam, vacogtam, sírtam egy kicsit, úgy néztem a gyertyákat,
mintha élnének, és nagyon felfordult a gyomrom.
Ideje eltűnni innen, és bemenni a faluba.
Két órát töltöttem a faluban, és ezalatt alig látott vagy hallott valaki. Hihetetlen könnyedséggel
vetettem át magam a kerítéseken, szökkentem fel a földről az alacsony háztetőkre. Két emeletet
tudtam ugrani, és körömmel-lábujjakkal kapaszkodva a kövek közti habarcsba, képes voltam
felmászni a házak oldalán.
Ablakokon leselkedtem. Láttam fodros ágyban alvó házasokat, bölcsőben szendergő
csecsemőt, pisla fénynél varrogató öregasszonyokat.
Az épületek oly tökéletesek voltak, mint egy-egy babaház. Egyetlen játék sem hiányzott:
voltak helyes székecskék, fényes kandallók, foltozott függönyök, gondosan felsikált padlók.
Úgy álmélkodtam rajongva a legegyszerűbb részleteken, mint aki még sose látott kampóra
akasztott, keményített, fehér kötényt, kopott csizmát a kandalló előtt, kancsót az ágy mellett.
És az emberek… ó, azok csodálatosak voltak!
Fogtam szagot, de most nem kínzott, mert jóllaktam. Úgy csüggtem rózsaszín bőrükön,
törékeny tagjaikon, célirányos mozgásukon, életük folyásán, mintha sose tartoztam volna
közéjük. Megdöbbentőnek találtam, hogy öt ujjuk van mindkét kezükön. Ásítottak, sírtak,
forgolódtak álmukban. Odáig voltam értük.
Ha pedig beszéltek, a legvastagabb fal sem zárhatta el tőlem a hangjukat.
De az volt a legizgalmasabb felfedezés, hogy hallottam ezeknek az embereknek a gondolatait,
akárcsak a rossz cselédét, kit megöltem. Boldogság, nyomorúság, várakozás fodrozta a levegőt,
hol gyöngén, hol ijesztő erővel; néha csak villanás volt, mely ki is hunyt, mielőtt tudhattam
volna, merről jön.
De gondolatot olvasni, a szó szoros értelmében, nem tudtam.
A leglaposabb gondolatot is fátyol takarta előlem, és ha én merültem el tépelődéseimbe, a
legforróbb szenvedély sem talált hozzám utat. A felindulás hozta el hozzám a gondolatot,