Anne Rice Lestat a vámpír - Első

fény, de még annál is ezerszerte finomabb. Érezni lehetett rajta a szivattyúzó emberi szív sűrű,
forró, szinte füstös zamatát.
Fejem a vállaim közé süppedt, majdnem doromboltam, míg ujjaimat mélyebbre vágtam a
húsába. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy az utolsó pillanat előtt ellökjem magamtól.
Hogy szerettem volna érezni amint megáll a szíve! Hogy szerettem volna hallani, amint
lassulnak, elhalnak a dobbanások, tudni, hogy ő most az enyém!
Csakhogy nem mertem.
Nehézkesen kisiklott karomból, szétvetett tagokkal elterült a kövön szeme fehérje kivillant
félig csukott szemhéjai alól.
Álltam néma áhítattal, és meredten bámultam haláltusáját. Látnom kell minden apró részletet!
Hallottam, amint kiadja páráját, láttam, amint a test vergődés nélkül elnyugszik a halálban.
A vér átmelegített. Ereztem lüktetését az ereimben. Arcom égette tenyeremet, látásom
hatalmasan kiélesedett. Elképzelhetetlenül erős voltam.
Felnyaláboltam a hullát, levonszoltam a torony csigalépcsőjén, és bedobtam a bűzlő börtönbe,
hogy ott rohadjon a többiekkel.
8
Ideje volt elindulni és kipróbálni hatalmamat.
Megtömtem erszényemet és zsebeimet annyi pénzzel, amennyi még nem volt kényelmetlen,
felcsatoltam egy nem túl ómódi ékköves kardot, aztán lesiettem, és bezártam a vaskaput magam
után.
A torony egy romba dőlt ház utolsó maradványa volt. Lószagot fogtam a szélben – talán az
állatok is így szoktak szagot fogni. Erős, nagyon kedves illat volt. Csendesen körbekerültem egy
kezdetleges istállóhoz.
Egy szép, régi hintón kívül még négy fenséges, fekete kanca is állt odabent. Csodálatos módon
nem féltek tőlem. Megcsókoltam sima oldalukat, hosszú, bársonyos orrukat. Annyira beléjük
habarodtam, hogy képes lettem volna napokig tanulni őket új érzékeimmel. De most másra
vágytam.
Ember is volt az istállóban, ahogy beléptem, nyomban megcsapott a szaga. Ő azonban mélyen
aludt, és mikor fölráztam, láttam, hogy tompa eszű suhanc, aki nem veszedelmes.
– Mostantól én vagyok a gazdád – nyomtam markába egy aranypénzt –, ma este azonban
nincs szükségem rád. Csak egy lovat nyergelj nekem.
Annyi esze azért volt, hogy közölje, az istállóban nincs semmiféle nyereg, majd visszamerült
az álomba.
Sebaj. A fogatról levágtam az egyik hosszú kantárszíjat, magam dobtam föl a legszebb lóra, és
elvágtattam, szőrén ülve meg a kancát.
El nem mondhatom, milyen volt a száguldás, a hideg szél, az éjszakai égbolt magas kupolája.
Testem összeolvadt az állatéval. Hangosan kacagva röpültem a havon, hellyel-közzel még
daloltam is. Olyan fejhangokat vágtam ki, amilyenek még sose sikerültek, hogy aztán alávessem
magam a fánylő baritonba. Néha csak úgy rikkantottam örömömben. Biztosan öröm volt. Örülhet
egy szörnyeteg?
Magától értetődően szerettem volna belovagolni Párizsba, de tudtam hogy még nem vagyok
kész. Annyi mindent nem tudtam még a hatalmamról! Így hát az ellenkező irányba nyargaltam,
amíg el nem értem egy falucskához.
Sehol egy lélek. A kis templomhoz közeledve halandó harag és ingerültség égett keresztül
különös, légies boldogságomon.