Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Felemeltem a kőkoporsó tetejét, és kimásztam. A szag gyenge volt, ám szinte ellenállhatatlan.
Az első szajha volt ilyen pézsmaszagú, kinek ágyában először töltöttem ki szenvedélyemet.
Olyan volt, akárcsak télvíz idején, többnapos koplalás után a sült szarvashús. Mint újbor, ropogós
alma, köveken harsogó víz, melyet tenyeremből szürcsölök egy tikkasztó napon; csakhogy még
ezeknél is sokkalta zamatosabb. Engem pedig kimondhatatlanul mohóbb és egyszerűbb éhség
gyötört.
Úgy másztam át a titkos alagúton, mintha úsznék a sötétben. Kilöktem a követ a külső
kamrába, és fölegyenesedtem.
Ott állt a megdöbbenéstől fehér halandó, és engem bámult.
Öreg, fonnyadt ember volt – mint agya gubancos képzeteiből megtudtam, istállómester és
kocsis. Ezúttal bosszantóan zavaros volt a hallás.
Majd úgy csapott meg rosszindulata, akár a kohóláng. Nem lehetett féleérteni. Szeme
végigpásztázta arcomat, alakomat. Gyűlölete forrt, hánytorgott. Ő szerezte be szép ruháimat. Ő
látta el a börtönben a szerencsétleneket, amíg éltek. Hogyhogy én nem vagyok ott?, kérdezte
hangtalan méltatlankodással.
Képzelhetik, mennyire megszerettem ettől! Szét tudtam volna morzsolni a puszta két
kezemmel.
– A gazda! – szólt kétségbeesetten. – Hol van? Gazda!
Mit képzelt ez, miféle gazdát szolgál? Nyilván azt hitte, valami király varázslóját. Most
viszont enyém volt a hatalom. Mindent összevetve nem tudott annyit, aminek hasznát vehettem
volna.
Alighogy ezt akarata ellenére kihámoztam, fölittam agyából, máris elbűvöltek arcán és kezén
az erek. Szagától megittasodtam.
Éreztem szívének tompa lüktetését, megképzett előttem, milyen ízű lehet a vére: kiérlelt, dús
és forró.
– A gazda elment, elégett a tűzben – dünnyögtem furcsa fahangon, és lassan elindultam felé.
Előbb a megfeketedett padlóra, aztán a megfeketedett mennyezetre sandított. – Nem, ez
hazugság! – mondta. Fel volt háborodva, haragja lángként vibrált szememben. Éreztem agyának
keserűségét, hasztalan okoskodásait.
Ah, hát ilyen is lehet az élő hús! Szemérmetlen étvágy kerített hatalmába.
Tudta. Valami ösztönös-eszelős módon megérezte. Még egyszer utoljára gonoszul sandított
rám, és rohanvást igyekezett a lépcső felé.
Tüstént elkaptam. Élvezet volt elkapni, olyan könnyű volt. Egy pillanat alatt beértem, a
következő percben tehetetlenül csüngött kezemben. Magasra emeltem, lába nem érte a padlót,
görcsösen rugdalt felém.
Olyan könnyedén tartottam, mint erős férfi a gyermeket. Így aránylottunk egymáshoz.
Agyában lázas összevisszasággal cikáztak a gondolatok. Nem tudta eldönteni, merre meneküljön.
A látvány elfojtotta a gondolatok gyenge zümmögését.
Dehogyis volt a szeme a lélek tükre, legföljebb egy ingerlő színű, kocsonyás golyó, teste pedig
egy rángatózó, véres húsdarab, melyet meg kell kapnom, vagy végem van.
Ijesztő dolog, hogy étkem él, hogy ezeken a csapkodó kezeken és ujjakon át kell kiáradnia a
drága vérnek. Aztán egyszer csak a legnagyobb rendben valónak tűnt az egész. Volt, aki volt, én
is voltam, aki voltam, és én most torozni fogok rajta.
Odarántottam a számhoz, feltéptem kidagadó nyaki ütőerét. A vér nekilövellt
szájpadlásomnak. Halkan megnyikkant, úgy szorítottam magamhoz. Nem olyan égető nedű volt,
mint a mester vére, nem is sziklabörtönben felnyalt, édes bájital. Nem, ez maga volt a folyékony