Anne Rice Lestat a vámpír - Első

vér, édes illata pengeként hasított a hullabűzbe. Görcsös szomjúság söpörte félre a hányingert.
Hátam meggörbedt, elképesztő ruganyossággal hajoltam mind mélyebbre, le a vérhez.
Közben villámgyorsan cikáztak gondolataim: ez az ifjú élt itt, ebben a cellában; a rothadó ételt
és a tejet vagy táplálására, vagy kínzására tették ide. Itt is pusztult el, tőrbe esve a tetemek között,
és mindvégig tisztában volt vele, hogy hamarosan ő is egy lesz a sok közül.
Uramisten, ezt elszenvedni! Ennyit szenvedni! És hányan jutottak még ugyanerre a sorsra,
csupa szőke fiatalember!
Térdre hullottam és meggörnyedtem. Bal kezemmel leeresztettem a fáklyát, fejem belehajolt a
vérbe, nyelvem úgy lövellt elő szájamból, mint a gyíké, és remegő elragadtatással lefetyelte a
padlóról a vért. Ó, de finom!
Én műveltem ezt? Én nyaltam föl a vért, kétujjnyira a hullától? Az én szívem dagadt minden
nyeletre, kétujjnyira ettől a halott fiútól, akit Magnus hurcolt ide, ugyanúgy, mint engem? Ettől a
fiútól, akit aztán halálra ítélt halhatatlanság helyett?
Lángnyelvként vibrált a förtelmes cella, és én nyaltam a vért. A halott haja hozzáért
homlokomhoz, szeme tört kristályként meredt rám.
Engem miért nem zártak a cellába? Miféle próbát álltam ki, hogy most nem én rázom üvöltve
a rácsot, miközben lassan közeledik felém a falusi fogadóban megsejtett iszonyat?
A vér végigborzongott végtagjaimon. A hang pedig, melyet hallottam -a dicső hang, oly igéző,
mint a vér karmazsinja, a fiú szemének kékje, a muslica fénylő szárnya, a csúszó féreg opálja, a
szövetnek lángja –, a tulajdon nyers és torokhangú sikoltásom volt.
Elejtettem a fáklyát, föltérdeltem, félrelökve az óntárnyért és a korsó cserepeit. Talpra
ugrottam, és rohantam fel a lépcsőn. Amikor bevágtam a pinceajtót, a torony tetejéig hallatszott a
sikoltozásom.
Belevesztem ebbe a hangba, amelyet a kőfalak visszaküldték hozzám. Nem bírtam
abbahagyni, nem bírtam becsukni, eltakarni a számat.
A rácsos ajtón és odafent a tucatnyi keskeny ablakon át azonban már látni lehetett a közeledő
hajnal fényét. Sikoltozásom elhalt. A kövek felizzottak, forró gőzként szivárgott körülöttem a
fény, perzselte szemhéjamat.
Nem tudtam, hogy futok, csak tettem: föl, föl, a belső szobába!
Amikor kijöttem a járaton, már tompavörös fénytől parázslott a szoba. Mintha mozogtak volna
a ládából kicsorduló ékszerek. Vaksin emeltem föl a szarkofág tetejét.
Gyorsan a helyére zökkent. Arcom és kezem nem fájt többé. Nyugalomban voltam és
biztonságban, a félelem és a bánat beleolvadt a feneketlen hűvös sötétségbe.
7
A szomjúság ébresztett föl.
Rögtön tudtam, hol vagyok és mi vagyok.
Nem álmodtam édes halandó álmokat behűtött fehérborról, sem üdezöld fűről apám
gyümölcsösében, az almafák alatt.
Megtapogattam szemfogaimat a keskeny kőkoporsó sötétjében, és úgy találtam, hogy
veszedelmesen hosszúk és éhesek, mint apró késpengék.
És egy halandó járt a toronyban. Noha még a külső kamra ajtajánál sem tartott, én hallottam
gondolatait.
Hallottam szörnyülködését, amikor nyitva találta az ajtót. Még sose fordult elő ilyesmi.
Hallottam félelmét, mikor meglátta a padlón a kihamvadt üszköt, és felkiáltott: – Gazda! – Cseléd
volt, ráadásul álnok fajta.
Elbűvölő volt ez a hang nélküli agylehallgatás, de zavart közben valami. A szaga!