Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Odavilágítottam a fáklyával a szűk csigalépcsőre, és elindultam lefelé, enyhén émelyegve a
mélységből feltörő szagtól.
Ismerős szag volt, ettől bűzlött minden párizsi temető. Az Aprószentekben olyan sűrű volt,
mint a mérges gáz; ennek a felhőjében kellett vásárolni, írnokokkal alkudozni. Oszló hullák szaga
volt.
A gyomrom ugyan felkavarodott, és hátrálnom is kellett néhány lépést, de annyira azért nem
volt erős, meg az égő gyanta illata is enyhített rajta.
Mentem lefelé. Ha holt halandók vannak odalent, azoktól csak nem fogok elszaladni.
De az első alagsori szinten nem találtam tetemeket, csak egy tágas, hideg kriptát a lépcsőre
nyíló rozsdás vasajtó mögött, közepén pedig három óriási kőszarkofágot. Emlékeztetett Magnus
fönti cellájára, csak jóval nagyobb volt. Egyébként ugyanaz az alacsony, boltíves mennyezet,
ásító kezdetleges kandalló.
Nyilvánvalóan más vámpírok is háltak itt valaha. Kriptába nem szokás kandallót rakni. Én
legalábbis nem találkoztam még ilyennel. De itt még kőpadok is voltak, a szarkofágok pedig
akkurát olyan alakosak, akár a fenti.
Mindenen vastagon állt a sokesztendős por, és rengeteg volt a pókháló.
Most biztosan nem tanyáznak itt vámpírok. Az lehetetlen. Mégis nagyon furcsa volt. Hol
lehetnek azok, akik valaha itt aludtak, ezekben a koporsókban? Elégették magukat, mint Magnus?
Vagy még mindig megvannak valahol?
Odamentem, sorra felnyitogattam a szarkofágokat, de csak port találtam bennük. Más
vámpíroknak, létezésükre utaló jeleknek semmi nyoma.
Kimentem és baktattam tovább a csigalépcsőn lefelé, noha egyre áthatóbb lett, és hamarosan
elviselhetetlenné erősödött a bomlás szaga.
Egy lenti ajtó mögül áradt. Úgy kellett kényszerítenem magam, hogy közelebb óvakodjak.
Halandóként is undorodtam volna tőle, de mi volt az mostani iszonyodásomhoz képest! Új testem
el akart menekülni előle. Megálltam, mélyet lélegeztem, és ráparancsoltam magamra, hogy lépjek
oda az ajtóhoz. Látni akartam, mit művelt odabent a pokolfajzat.
No hát, a bűz semmi volt a látványhoz képest.
A mély börtöncellában féreg- és bogármászta holttestek hevertek egymáson, a bomlás
különböző stádiumaiban. Patkányok ugrottak szét a fáklyafényre, lábamat súrolva nyargaltak ki a
lépcsőre. Olyan hányingerem támadt, hogy összeszorult a torkom. Majd megfulladtam a bűztől.
Mégse tudtam levenni a szemem a hullákról. Volt itt valami fontos, valami rettenetesen fontos,
amit észre kellett vennem! Hirtelen belém hasított, hogy az összes áldozat férfi – csizmájuk,
rongyos ruhájuk elárulta őket –, és valamennyinek aranyszőke haja van, egészen olyan, mint az
enyém. Néhányukon még föl lehetett ismerni az arcvonásokat, és mind fiatal volt, magas és
karcsú. Aki pedig utolsónak került ide, az a nyirkosan áporodó hulla, amelynek karjai kilógtak a
rácson, ő annyira hasonlított rám, hogy a testvérem lehetett volna.
Báván vonszoltam magam előre, addig, míg a csizmám orra hozzá nem ért a fejéhez.
Lebocsátottam a fáklyát és majdnem felüvöltöttem. Kék volt a muslica lepte, nyálkás két szeme!
Hátratántorodtam, azon rettegve, hogy tüstént megmozdul, elkapja a bokámat. Tudtam is,
miért. Ahogy hátráltam, felrúgtam egy tál rohadó ételt és egy korsót. A korsó felborult és eltört,
okádékszerű aludttej loccsant ki belőle.
Abroncsként szorította mellkasomat a fájdalom. Folyékony tűzként böffent fel bennem a vér,
kilövellt a számon, szétfreccsent a falon. Ki kell jutnom az ajtón, különben összeesem.
Az émelygéstől ködös szemmel bámultam a vért. Megbámultam, milyen királyi bíborszíne
van a fáklyafényben. Néztem, hogyan sötétedik, ahogy beissza a habarcs a kövek között. Élt a