Anne Rice Lestat a vámpír - Első

No hát, akár hiszek a pokolban, akár nem, azt most már tudom, hogy a vámpírok szerethetik
egymást, és aki az ördögnek adja a lelkét, az még nem szűnik meg szeretni. Abban a röpke
pillanatban legalábbis úgy tűnt.
De nem fakadok sírva megint, nem bírom már a sírást.
Arra a jókora faládára fordítottam tekintetemet, amely félig elrejtőzött a szarkofág fejrésze
mögött. Nem volt lelakatolva. Korhadt fedele majdnem levállott a zsanérról, mikor felnyitottam.
Noha a vén mester mondta, hogy rám hagyja a kincsét, szemem-szám elállt a látványtól. A
láda csordultig volt ékkövekkel, arannyal és ezüsttel. Volt ott megszámlálhatatlan köves gyűrű,
gyémánt nyakék, gyöngysor, asztalnemű, ércpénz és százszámra mindenféle drágaság.
Először az ujjaimat futtattam végig rajta, azután markoltam belőle. Elakadt a lélegzetem,
olyan tűz lobbant a vörös rubinokban, zöld smaragdokban. Álmomban se láttam ilyen
sziporkázást, ennyi gazdagságot. Maga volt a mesés Eldorádó, Dárius legendás kincse.
És most az enyém!
Alaposabban átvizsgáltam. Találtam közte romlandó holmikat: aranykeretükből kirohadt
atlaszselyem álarcokat, csipkekendőket, rongyokat rájuk tűzött násfákkal és boglárokkal, kis
darab aranycsengettyűs lószerszámot, gyűrűn áthúzott, foszló csipkét, burnótszelencéket
tucatjával, bársonyszalagos medálokat.
Ezt mind az áldozatairól tépte volna le Magnus?
Fölemeltem egy ékköves kardot, amely túlságosan nehéz volt a mi korunkhoz képest, és egy
elnyűtt cipellőt, mely talán hamis gyémántcsatja miatt került ide.
Hát persze, hiszen azt vett el, amit akart. Ő mégis rongyokban, egy elmúlt kor foldozott
gúnyáiban járt, és úgy élt itt, mint a régi korok remetéje. Nem értettem.
Ámde más tárgyak is akadtak itt: drágakövekből fűzött csodaszép olvasók, amelyeken még
mindig ott csüngött a feszület. Megérintettem az apró szentelt képmást, a fejemet csóváltam, és
ajkamba haraptam, mintha azt mondanám, de borzasztó, hogy ezeket kellett ellopnia!
Ugyanakkor fergetegesen mulatságosnak találtam ezt az újabb bizonyítékot arra, hogy Istennek
nincsen hatalma fölöttem.
Ezen járt az eszem, próbálván eldönteni, olyan véletlen-e ez, mint amilyennek tetszik, amikor
rátaláltam a kincsek között egy pompás gyöngyös kézitükörre.
Hanyagul belepillantottam, ahogy tükörbe nézünk, és ott láttam magamat, olyannak, mint egy
ember. Csak a bőröm volt rendkívül fehér, akár az öreg démoné, szememben pedig a szokásos
kékség helyén lágyan szivárványló kobalt és ibolya árnyalatok váltogatták egymást. Hajam
fényesen ragyogott, és amikor beletúrtam, pattogott az új és idegen életerőtől.
Az ott a tükörben nem Lestat volt, hanem más anyagokból gyúrt mása. Húsz esztendőm
csekély barázdái vagy eltűntek nyomtalanul, vagy pedig néhány, alig valamicskével mélyebb
vonássá egyszerűsödtek.
Rámeredtem tükörképemre. Lázas izgalommal töltött el önmagam felfedezése. Megdörgöltem
arcomat, aztán a tükröt, és összepréseltem ajkaimat, hogy ne kiáltsak.
Behunytam, kinyitottam a szemem, és nagyon nyájasan rámosolyogtam képre.
Visszamosolygott. Az bizony Lestat volt, és egyáltalán nem látszott az arcán semmi rosszakarat.
No jó, semmi túlzott rosszakarat, csak a szokott kópéság, lobbanékonyság. Akár angyal is lehetett
volna, kivéve hogy mikor könnyek szöktek a szemébe, azok vérkönnyek voltak, és az egész képet
pirosra színezte a szemre borult vérhályog. Meg ott voltak azok a gonosz fogacskái, amelyek az
alsó ajkába mélyedtek, ha mosolygott, és ettől igencsak ijesztően nézett ki. Egész helyes pofa lett
volna, ha nincs az az egyetlen borzasztó hibája!
De hiszen, kaptam észbe, én a saját tükörképemet nézem! Holott állítólag a szellemek és
kísértetek, egyáltalán mindenki, aki eladta a lelkét az ördögnek, nem láthatja magát a tükörben.