Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Mi vagyok én, és mi ez itt? Bámultam egy darabig, aztán lenyaltam az ujjaimról. Olyan kéjes
gyönyört éreztem, hogy össze kellett szednem magamat, csak utána tudtam odalépni a
kandallóhoz.
Ahogy a vén vámpírtól láttam, fölemeltem két szál gyújtóst, majd addig dörzsöltem össze őket
nagyon erősen és gyorsan, míg el nem tűntek a kicsapó lángban. Nem varázslat kellett hozzá,
csupán ügyesség. Ahogy megmelegedtem, levettem mocskos ruháimat, ingemmel letöröltem az
emberi salak utolsó nyomát, tűzbe dobtam, majd felöltöttem új köntösömet.
Vörös, harsogó vörös. Még Nicolas-nak sincs ilyen ruhája. Ez Versailles-ba való ruha.
Gyöngyöket és parányi rubinokat is foglaltak a hímzésbe. Az ing csipkéje valenciennes-i, amilyet
eddig csak anyám esküvői köntösén láttam.
Vállamra vetettem a farkasprém palástot. Noha tagjaimból kiállt a didergés, úgy éreztem
magam, akár egy jégszobor. Kemény, szikrázó, furcsán lassúdad volt még a mosolyom is, amint
végignézegettem-tapogattam a ruhámat.
A lángok fényénél szemügyre vettem a szarkofágot. Egy öregember alakját faragták a tetejére.
Rögtön láttam, hogy Magnus mása.
De itt békésen feküdt, pojácás vigyora elsimult, jámbor tekintettel fürkészte a mennyezetet,
sörényét mélyen vésett hullámokba és csigákba rendezték.
Megvolt vagy háromszáz éves. Mellén összekulcsolt kezekkel feküdt hosszú köntösében, kőbe
faragott kardjából valaki letörte a markolatot, És megcsonkította a hüvelyt.
Magam se tudom, meddig bámultam. Akkurátusán, sok fáradsággal verték le róla.
Talán a keresztet akarták eltávolítani? Húztam egyet az ujjammal. Persze nem történt semmi,
ugyanúgy, mint motyogó imáimtól se. Guggoltam szarkofág mellett, és odarajzoltam a porba egy
keresztet.
Megint semmi.
Hozzárajzoltam néhány vonással a Megváltó testét: karjait, behajlított térdét, előrebukó fejét.
„Jézus Krisztus urunk” – róttam oda az egyedüli szavakat, amelyeket tisztességesen le tudtam írni
a nevemen kívül, és megint nem történt semmi.
Kényelmetlenül sandítottam a szavakra és az apró keresztre, miközben megpróbáltam
fölemelni a koporsó fedelét.
Nehezemre esett még új erőmmel is. Halandó ember nem bírta volna egyedül megtenni.
Zavarba hozott, hogy így kell veszkődnöm. Ezek szerint erőm nem korláttalan. Annyi
bizonyosan nincs, mint a vén vámpírnak. Talán három-négy ember erejével ha bírtam; nem
tudtam megállapítani.
Nekem ennyi is fenemód hatásosnak tűnt abban a pillanatban.
Belenéztem a szarkofágba. Árnyékos, keskeny árok volt, nem tudtam elképzelni benne
magamat. Latin szavakat írtak a peremére, amelyeket nem tudtam elolvasni.
Ez fájt. Jobb szerettem volna, ha nincsenek itt a szavak. Attól féltem, letaglóz hasztalan
vágyakozásom Magnus után. Gyűlöltem, amiért itt hagyott. Maró gúnnyal hasított belém,
mennyire szerettem őt, mielőtt a tűz-be ugrott volna, szerettem, mikor megtaláltam a vörös ruhát.
Szeretik egymást az ördögök? Járnak-e kart karba öltve a pokolban, olyanokat mondogatva
egymásnak, hogy „ah, barátom, mennyire szeretem önt”? Akadémikus kérdés volt, mert nem
hittem a pokolban, mindazonáltal köze volt a gonosz koncepciójához: a pokolban állítólag
mindenki gyűlöli a másikat, úgy, ahogy az idvezültek gyűlölik a kárhozottakat, kivétel nélkül.
Így tudtam egész életemben. Hogy megijedtem gyerekkoromban, mikor arra gondoltam, mi
lesz, ha én az égbe kerülök, anyám meg a pokolba, és akkor nekem gyűlölnöm kell majd őt. Nem
bírtam gyűlölni. És ha együtt lennénk a pokolban?