Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Nem ahhoz a világhoz tartoztam, amely visszaborzad az ilyesmitől. Mosolyogva állapítottam
meg, hogy én vagyok ama sötét fajzat, kitől mások viszolyognak. Nevettem, lassan, édes
gyönyörűséggel.
Bánatom azonban még mindig nem röppent el mindenestül, köröttem repdesett, akár egy
gondolat, s e gondolatban igazság rejtőzött.
Holt vagyok, vámpír vagyok. Más lények fognak meghalni, hogy én élhessek; vérüket fogom
inni, hogy létezhessek. Nicolas-t, anyámat, rokonaimat nem látom soha többé. Egyetlen embert
sem, kit ismertem és szerettem. Vért fogok inni, és örökké fogok élni. így lesz, és ami lesz, az
mée csak a kezdet. Épphogy megszülettem, épphogy világra vajúdott az ismeretlen elragadtatás.
Feltápászkodtam. Könnyűnek, hatalmasnak és furcsán zsibbadtnak éreztem magam.
Odamentem a kialudt máglyához és végiggázoltam az égett fán.
Csontot nem láttam, mintha a pokolfajzat szétbomlott volna. Ami hamut összeszedhettem,
tenyeremben odavittem az ablakhoz, és amint elkapta a szél, búcsúszavakat susogtam
Magnushoz. Vajon hallhatja még?
Végül nem maradt más, mint elszenesedett hasábok és korom, amit leporoltam a tenyeremről a
sötétbe.
Ideje volt, hogy szemügyre vegyem a belső szobát.
kő olyan könnyen kifordult, mint korábban. Belülről volt rajta – egy kampó, amelynél fogva
behúzhattam magam után. Ahhoz azonban hasra kellett feküdnöm, hogy beférjek a keskeny, sötét
járatba. Letérdeltem, bekukkantottam, de nem láttam fényt. Egyáltalán nem volt
bizalomgerjesztő.
Tudtam, hogy ha még halandó lennék, semmi se bírhatna rá, hogy bemásszak egy ilyen
lyukba.
De a vén vámpír kereken megmondta, hogy a nap ugyanolyan biztosan elpusztít, mint a fény.
Be kellett feküdnöm a koporsóba. Megint elborított a félelem szökőárja.
Lehasaltam a kövön, és gyíkként tekergőztem be a járatba. Ahogy tartottam tőle, még a
fejemet se bírtam fölemelni. Nem volt annyi helyem, hogy megfordulhassak és megragadhassam
a kőbe ütött kampót. A lábamat kellett beleakasztanom, úgy vergődtem előre, magam után húzva
a követ. Vaksötét. Alig ujjnyira emelhettem föl magam, a könyökömre támaszkodva.
Ziháltam, mindegyre dagadt bennem a félelem, majd megbolondultam a gondolatra, hogy a
nyakam se tudom kinyújtani. Bele is csaptam a fejemet a kőbe, mire elnyúltam és picsogtam.
Most meg mit csinálok? Oda kell érnem a koporsóhoz! Hagyd e nyafogást, szóltam rá
magamra, azzal kúszni kezdtem, egyre gyorsabban és gyorsabban. Térdemet horzsolta a kő,
kezem résekre és repedésekre tapintott, ezekbe kapaszkodva vonszoltam előrébb magamat,
nyakam belefájdult, olyan görcsösen erőlködtem, hogy ne kapjam föl a fejemet a rémülettől.
Kezem hirtelen tömör szilába ütközött; minden erőmmel megtaszajtottam. – Elmozdult, s fakó
fény szivárgott mögüle.
Kievickéltem a járatból, és egy apró szobában találtam magam. Alacsony, bolthajtásos
mennyezete volt, a magas, keskeny ablakot az ismerős vaskos rács takarta, ám nem zárhatta ki a
selymes violalila éjszakát, melynek fényében falba vágott, hatalmas kandallót láttam magam
előtt, benne fát, melynek csak alá kellett gyújtani, mellette, az ablak előtt pedig egy kőből
faragott ódon szarkofágot.
Prémszegélyes, vörös bársonyköpenyem hevert rajta. Egy durván faragott padon pedig olasz
csipkével dúsan díszített, arannyal hímzett, pompás vörösbársony öltözetet, vörös selyem
térdnadrágot, fehér selyemharisnyát és piros sarkú topánt pillantottam meg.
Hátrasimítottam fürtjeimét, felső ajkamról, homlokomról letöröltem a verejtéket. Véres volt a
verejték, és mikor megláttam a kezemet, furcsa izgalom lett úrrá rajtam.