Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Mintha évek óta hevertem volna a padlón, várva, mikor huny ki a máglya üszke.
A szoba kihűlt. Hideg jött be a nyitott ablakon. Én sírtam és sírtam. Csengett a fülem a saját
zokogásomtól, míg végül nem bírtam elviselni a hangomat. Az a tudat se vigasztalt, hogy ilyen
lelkiállapotban megnő minden, a nyomorúság is.
Imádkoztam, újra és újra. Bocsánatért könyörögtem, bár magam se tudtam, mire kérek
bocsánatot. Esengtem a Szűzanyához, a szentekhez. Addig motyogtam az Üdvözlégyeket, míg
értelmetlen gajdolássá folytak össze.
Vérkönnyeket sírtam, amelyek bemocskolták arcomat, mikor elmázoltam őket.
Majd végighasaltam a kövön, és már nem fohászokat motyogtam, hanem azt az értelmetlen
rimánkodást, amellyel minden szentséget és nagyságot, létezőt vagy nem létezőt szoktunk a
legkülönbözőbb neveken szólongatva ostromolni. Ne távozz el tőlem. Ne hagyj el engem. Az
égetőn vagyok. Ez az égető. Ne engedj még mélyebbre esnem, mint estem ezen az éjszakán. Ne
engedd, hogy megtörténjék… Lestat, ébredjen föl.
Mindegyre hallottam Magnus szavait: A pokolba, ha ugyan van pokol… A Sötétség
Fejedelme, marha létezik…
Végül feltérdeltem, és a tenyeremre támaszkodtam. Mámoros voltam, szilaj, majdnem
szédelegtem. Ránéztem a tűzre, láttam, hogy még mindig felszíthatnám a parazsat, és
belevethetném magam.
Erőltettem magam, hogy elképzeljem, mennyire fájna, és máris tudtam, hogy nem akarom
megtenni.
Végül is miért tenném? Mit tettem, amivel kiérdemeltem a boszorkányok sorsát? Én egy
percre se akartam a pokolba kerülni. Én aztán nem akartam odamenni, csak hogy arcába köpjek a
Sötétség Fejedelmének, akárki légyen is az!
Sőt, ha kárhozott vagyok, akkor csak jöjjön értem ő, a beste kurafi! Mondja csak el, miért kell
szenvednem. Igazán szeretném tudni!
Ami az enyészetet illeti, azzal is várhatunk egy cseppet. Majd még meggondoljuk…
Lassanként idegenszerű nyugalom lett úrra rajtam. Sötét voltam, keserűséggel és növekvő
elragadtatással eltelve.
Már nem voltam ember.
És ahogy ott kushadtam és bámultam a hunyó parazsat, hatalmas erő bontogatta bennem
szárnyait. Gyerekes zokogásom lassan elcsendesült. Elkezdtem fölfedezni bőröm fehérségét, két
gonosz kis szemfogam hegyesséeét, körmeim lakkos csillogását a sötétben.
Testemből eltűntek az ismerős kis sajgások. Jólesett a füstölgő fa melege, mintha
betakargattak vagy körülbugyoláltak volna. Telt és állt az idő.
Cirógatva legyezett a huzat. Lentről, a tompa fényben úszó városból hallottam az óraütő
templomi harangok fojtott kórusát, ám az sem a halandó idő múlását mutatta, hanem zene volt, a
legtisztább zene, én pedig hűdötten, tátott szájjal bámultam fektémből a vonuló felhőket.
Ekkor újfajta fájdalmat éreztem mellemben: olyan volt, akár a tüzes kéneső.
Végiggurult ereimben, pántként szorította fejemet, majd összegyülemlett a beleimben és a
hasamban. Hunyorogtam, félrehajtottam a fejem. Rájöttem, hogy nem félek, inkább figyelek.
Aztán megláttam, mi okozta. A salak távozott belőlem kis patakban. Képtelen voltam
visszatartani, de nem undorodtam még a ruhámat szennyező büdösségtől sem.
Sőt még a szobában futkosó patkányoktól sem, amelyek nesztelen talpacskáikon közeledtek a
mocsokhoz.
Nem érhettek hozzám, még akkor sem, amikor rajtam másztak át salakot habzsolni.
Abban a sötétben egyszerűen nem tudtam elképzelni semmit – még a csúszó-mászó síri férget
sem –, ami viszolyogtatott volna. Mászkáljanak akár kezemen-arcomon, most nem számít.