Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Láttam a tomboló fényben, hogy kezem kifehéredett. Alsó ajkamba beleszúrt valami, hogy
majdnem feljajdultam.
Már kihegyesedett a szemfogam! Szúrt, és én rémülten néztem Magnusra, aki csak vigyorgott,
mintha élvezné a rettegésemet.
– Nos, ha elégtem – ragadta meg a csuklómat –, és a máglya kialudt, akkor szét kell szórnod a
hamvakat. Hallod, kicsinyem? Szórd szét a hamvakat! Különben visszajöhetek, és hogy minő
alakban, azt fontolóra se merem venni. Hanem jól figyelj rám, ha tűröd, hogy visszajöjjek, még a
mostaninál is ocsmányabb alakban, akkor megkereslek, és addig sütögetlek, míg ilyen bélyeges
leszel, mint én, hallod?
Még mindig nem jött ki hang a számon. Ez nem félelem volt. Ez a pokol volt. A fogam egyre
nőtt, egész testem zsiborgott. Lázasan bólogattam.
– Ah, igen! – bólintott mosolyogva. Mögötte tűz nyaldosta a mennyezetet, arca élét kirajzolta
a fény. – Irgalmat kérek csupán, most, hogy alászállok a pokolba, ha ugyan van pokol, vagy a
szelíd enyészetbe, melyet bizonyosan nem érdemlek. Ha meglátom végre a Sötétség Fejedelmét,
már ha létezik, az arcába fogok köpni.
– Tehát szórd szét, mi elégett, ahogy parancsolom, és amint megvolt, vedd be magad
rejtekembe ez alacsony furaton át, és legyen rá gondod, hogy helyretedd a követ, amint odabent
vagy. Ott túl megtalálod koporsómat. Abba vagy ahhoz hasonlóba bújj nappalra, különben a nap
fénye el fog hamvasztani. Jól jegyezd meg szavaimat: a földön semmi nem árthat neked, egyedül
a nap vagy egy ilyen máglya, és az is csak akkor, ismétlem, akkor, ha szétszórják poraidat.
Elfordultam tőle és a lángoktól. Sírni kezdtem, és szájamra tapasztott kezemmel fojtottam
vissza magamba a zokogást.
Ő azonban odavonszolt a tűz mellett a kimozdított kőhöz, és megint rámutatott.
– Kérlek, maradj velem, kérlek! – rimánkodtam. – Csak egy kicsit, csak még egy éjszakát,
könyörgöm! – Megint megijedtem, olyan erős volt a hangom. Nem is az én hangom volt.
Átöleltem, hozzátapadtam. Megmagyarázhatatlanul szépnek láttam nyúzott, fehér arcát, fekete
szeme olyan különösen csillogott.
Fény táncolt haján, szemében, s megint arra a pojácamosolyra húzta a száját.
Mohó gyermek! A halhatatlanság már nem is elég, és hogy a világ lészen terített asztalod?
Búcsúzom, kicsinyem. Tedd, amit mondok! Ne feledd a hamvakat! E kő mögött pedig a belső
kamrát. Ott meglelsz mindent, ami kell, hogy virágozhass.
Nem akartam elengedni, ő pedig halkan nevetett fülembe, csodálva erőmet. – Remek, remek!
– suttogta. – Gyönyörű Farkasölő, élj hát mindörökké adományaimmal, melyekkel
gyarapítottalak.
Eltaszított, hogy beletántorodtam, majd oly hosszú és magas ugrással vetette magát a máglya
közepébe, hogy úgy látszott, repül.
Láttam, amint lehull. Láttam, amint a tűz belekap ruháiba.
Feje fáklyává változott, szeme hirtelen tágra meredt, szája fekete barlanggá nyílt a tűz
fényében, és olyan dobhártyarepesztőn hahotázott, hogy befogtam a fülemet.
Mintha négykézláb szökdécselt volna a máglyán. Azon kaptam magam, hogy túlordítom a
nevetését.
Hányta-vetette fekete pipaszár végtagjait, aztán hirtelen összepöndörödött. Lobogott, harsogott
a máglya, és a közepén már nem láttam mást, csak a tüzet.
Még mindig sírtam. Térdre roskadtam, eltakartam lehunyt szememet, ám még így is egyre
láttam a kilövellő szikrazáporokat, addig, amíg oda nem szorítottam homlokomat a kőpadlóhoz.
4