Anne Rice Lestat a vámpír - Első

emberáldozatodhoz. Legyél gyors, és ne mutass irgalmat. De bármily édes legyen, hagyd abba a
lakmározást, mielőtt áldozatod szíve megállna. Majd évek múltán leszel oly erős, hogy megérezd
ama nagy pillanatot, egyelőre azonban tedd le a kupát, mielőtt fenékig ittad volna, mert nagy árat
fizethetsz fennhéjázásodért.
– De miért hagysz itt? – akaszkodtam rá kétségbeesetten. Áldozatok, irgalom, lakoma… Úgy
csapódtak belém e szavak, mintha testi mivoltomban ütlegelnének.
Oly sebesen húzódott el tőlem, hogy belesajdult a tenyerem. Rábámultam kezemre, a különös
fájdalmon hüledezve. Nem olyan volt, mint a halandó fájdalom.
Most megállt, és rámutatott a szembülső falra. Hatalmas kőkoloncot pillantottam meg, amely
lábnyira állt ki a sima felületből.
– Ragadd meg azt a követ, és húzd ki a falból.
– Nem tudom! – tiltakoztam. – Nyomhat vagy…
– Húzd ki! – bökött rá hosszú, csontos ujjával, és úgy fintorgott, hogy kénylen voltam
nekiveselkedni.
Megökkenésemre játszva kiemeltem a követ: sötét üreg tátongott mögötte, akkora, amelybe
egy hason kúszó ember beférhetett. Magenus kotkodácsolva, szárazon nevetett, és bólintott.
Ez fiam, az út, mely kincseimhez vezet. Tégy velük és minden földi javaimmal azt, amit
akarsz. Egyelőre azonban nekem kell teljesítenem fogadalmamat.
Újbóli elképedésemre két gallyat húzott ki a farakásból, s oly hevesen dörzsölte össze őket,
hogy hamarosan fényes kis lángokkal égtek.
Ekkor rádobta őket a halomra; a kátrányos fából tüstént magasra csapott a láng, ragyogó
fénybe vonva a bolthajtásos mennyezetet és a kőfalakat.
Felhördültem és hátraléptem. Bűvöletes és rémítő volt az a sárga-narancsszín tombolás, a
hőség pedig valami érthetetlen érzést keltett bennem. Nem az égéstől való ösztönös idegenkedés
volt ez, nem! Fölséges volt a meleg, most először gondoltam bele, milyen hideg lehetek. Akár a
jég, amit a tűz megolvasztott, én pedig majdnem nyüszítettem belé.
Magnus megint nevetett, azzal a kongó, sihegő nevetéssel, és táncra perdült a máglya mellett.
Pipaszár lábaival olyan volt, mintha egy fehér emberarcú csontváz járná. Magasba lökte
begörbített karjait, hajladozva, megrogyasztott térddel forgolódva kerülgette a tüzet.
– Mon Dieu! – suttogtam. Szédültem. Egy órája még elborzasztott volna a tánca, most lépésről
lépésre sodródtam utána a lobogásban. Selyemrongyain, nadrágján, rojtos ingén fények
robbantak.
– De nem hagyhatsz itt így! – könyörögtem, és közben próbáltam megőrizni józan eszemet,
megérteni, mit is mondott. Szörnyű volt a hangom. Iparkodtam halkabbra, lágyabbra fogni,
olyanra, amilyennek lennie kellett volna. – Hová fogsz menni?
Mennydörgőt hahotázott. Combjait csapkodva még sebesebben járta, És úgy távolodott tőlem,
kitárt karokkal, mintha magához akarná ölelni a máglyát.
A legvaskosabb hasábok még csak most fogtak tüzet. A szoba olyan mint egy óriás kemence,
az ablakokon dőlt a füst.
– Ne a tűzbe! – Hátratántorodtam, nekizuhantam a falnak. – Nem mehetsz a tűzbe!
A félelem, a hang, a látvány ugyanúgy legázolt, mint az érzések, miket eddig átéltem. Nem
állhattam ellen, nem dacolhattam velük. Félig nyüszítettem, félig sikoltottam.
– Dehogynem! – kacagott ő. – De mennyire hogy mehetek! – Hátravetette fejét, és vonított. –
Hanem te, fiókám – torpant meg előreszögezett mutatóujjal –, most megígérsz nekem valamit!
Ej, csak egy kis emberi szívesség, bátor Farkasölőm, vagy, noha szívem szakad belé, téged vetlek
a tűzre, és nézek magamnak más utódot. Felelj! Szólni próbáltam, aztán bólintottam.