Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Azon túl a város végtelenbe nyúló apró fényei villogtak, de nem sötétségben, hanem valami
ibolyalila puha párában. Színjátszóan villódzott a hó. Levendula–, mályva– és rózsaszínben
sziporkáztak a háztetők, tornyok és falak.
Ez volt a hatalmas főváros.
Amikor hunyorítottam, láttam a millió ablak mindmegannyi fénycsóváját, és mintha ez nem
lenne elég, az emberek félreismerhetetlen mozgolódását is láttam a csóvák mélyén. Apró
halandók apró utcákon, összeérő fejek és kezek az árnyékban, egy magányos ember, nem több
szél sodorta porszemnél egy fiatorony ormán. Millió lélek az éjszaka mozaikján,
megszámlálhatatlan emberi hang lágy zsongása a levegőben. Kiáltás, ének, lenge zenefoszlányok,
harangok tompa lüktetése.
Felnyögtem. Hajam mintha szellőtől ágaskodott volna, és hallottam önnön kiáltásomat, úgy,
ahogy soha még. A város kialudt. Engedtem, hadd hunyjon, hadd oldódjanak vissza nyüzsgő
embermilliói csodás játékába a lila árnyéknak és az enyésző fénynek.
– Ó, mit tettél, mit adtál te nekem! – suttogtam.
Szavaim pedig mintha nem különültek volna el, hanem addig torlódtak a egymásba, míg
hangom egyetlen óriási és folyamatos kiáltássá dagadt, még tovább szítva borzadályom és
örömöm.
Most nem számított Isten, már ha létezett egyáltalán. Fényeit rég kioltották, kincseit
felprédálták annak a dögunalmas birodalomnak, amelyhez tartozott. Itt volt az élet lüktető
tengelye, amely körül forgott a körmönfont világmindenség. Ah, körmönfontnak lenni,
bennfentesnek… A szörnyeteg csoszogott a hátam mögött a kőpadlón. Megfordulván fehérnek és
kiszívottnak láttam: olyan volt, mint önmaga héja. Szeme véres könnyektől volt szennyes, és
elkínzottan nyúlt felém.
Magamhoz vontam. Úgy szerettem, ahogy el se tudtam volna képzelni azelőtt.
– Érted már? – susogta a szavakat összemosó, kísérteties hang. – Tíz halandóban együttvéve
nincs annyi bátorság és lelkierő, mint amennyivel te fogadtad a Sötét Ajándokot, választott
örökösöm. Minő gyermeke leéndesz a Sötétségnek!
Csókot leheltem szemhéjaira. Belefúrtam ujjaimat puha, fekete hajába. Már nem szörnyű,
legföljebb különös és fehér lénynek láttam, ki mélyebb bölcsességet rejteget talán, mint odalent a
sóhajtozó fák vagy a távolból szólongató, villódzó város.
Horpadt arca, hosszú nyaka, gólyalába… olyan természetes volt, hogy ilyen.
– Nem, fiókám – sóhajtotta. – Tedd el csókjaid a világnak. Az én időm elérkezett, és most már
csak egyetlen szolgálattal tartozol nekem. Kövess.
3
Levezetett egy csigalépcsőn. Engem megbabonázott minden látvány. A durván faragott kövek
mintha maguktól fénylettek volna, és furcsán szépnek látszottak még a sötétben futkosó
patkányok is. Majd kilakatolt egy vasszögekkel sűrűn kivert vastag ajtót, átadta nekem a nehéz
kulcskarikát, és bevezetett egy üres, nagy szobába.
– Mint mondtam volt, most már örökösöm vagy. Tiéd e ház és minden kincsem. Ám előbb
megteszed, amit parancsolok.
A rácsos ablakokból határtalan kilátás nyílt a holdfényes fellegekre. A puhán villódzó város
felém tárta karjait.
– Ah, lesz még időd inni mindenből, amit látsz – mondta, és maga felé fordított. Egy hatalmas
farakás mellett állt a szoba közepén.
– Jól figyelj, mert én most el foglak hagyni – bökött egykedvűen a farakásra –, és vannak
dolgok, melyeket tudnod kell. Most már halhatatlan vagy. Természeted hamarosan elvezet első