Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– A borok borát – lehelte. – Ez az én Testem, ez az én Vérem. – Átölelt, magához vont. Nagy
melegség áradt belőle, és mintha nem is a vér töltötte volna el, hanem az irántam való szeretet.
– Kérd, Farkasölő, és örökké fogsz élni! – mondta, de a hangja fáradt volt és fénytelen, a
pillantása távoli és tragikus.
Fejem oldalra fordult; testem ólomsúlyú nyirkos tömegének nem parancsolhattam. Nem fogok
kérni, kérés nélkül fogok belehalni. Ekkor szétterült előttem az irdatlan reménytelenség, melytől
úgy féltem, az üresség, melynek a neve halál, de én még mindig azt mondtam, hogy nem.
Iszonyodva mondtam, hogy nem. Nem hajtok térdet a káosznak és az iszonyatnak. Azt mondtam:
nem.
– Örökké tart az élet! – súgta ő. Fejem a vállára csuklott.
– Fafejű Farkasölő! – Megérintett a szája, meleg, szagtalan lehelet a nyakamon.
– Nem fafejű – suttogtam. Olyan gyönge volt a hangom, hogy nem tudtam, hallja-e. – Bátor.
Nem fafejű. – Minek hallgattam volna el? Mit számít már a hiúság? Mit számít bármi? És az,
hogy fafejű, olyan ordenáré szó, olyan durva…
Fölemelte arcomat, átfogott a jobbjával, majd bal keze körmével feltépte a tulajdon torkát.
Összerándultam a rémülettől, ő azonban a sebre szorította arcomat, és azt mondta:
– Igyál!
Hallottam fülhasogató jajszavam. A sebből patakzó vér megérintette cserepesre tikkadt
ajkamat.
Szinte sercegtem a szomjúságtól. Belenyaltam a vérbe, és ekkor mintha korbáccsal vágtak
volna végig rajtam. Szám kinyílt, és ráforrt a sebre. Ittam minden erőmmel a hatalmas forrásból,
és tudván tudtam, hogy úgy fogja oltani szomjamat, mint még soha más.
Vér, vér, vér! Nemcsak a szomjúság szárazon zizegő kígyóját fejtette le rólam és csitította el,
de minden epedésemet, vágyamat, nyomorúságomat és éhemet is.
Szélesebbre nyitottam, erősebben hozzátapasztottam a számat. Éreztem, amint a vér
végigszalad a torkomon. Éreztem rám hajló fejét. Éreztem karjának szoros bilincsét.
Hozzátapadtam, éreztem inait, csontjait, keze formáját. Ismertem a testét Részegítően
nyilallottak át bénultságomon az érzések, s még erősebbek, még-hevesebbek lettek, amint belém
hatoltak: szinte láttam is, amit éreztem.
De az volt mindennek a netovábbja, ahogy ömlött belém az édes-mézes vér, és én ittam és
ittam.
Még, még, ennyit bírtam gondolni, ha gondolkoztam egyáltalán; mintha sűrű fényt kortyoltam
volna, oly ragyogónak, oly vakítónak látta lelkem azt a piros patakot, mely ezerszeresen
teljesítette minden reménytelen vágyamat.
Rogyadozni kezdett alattam a vámpír teste, az állványzat, melyen kapaszkodtam. Hallottam,
hogyan zihál, mégsem állított meg.
Azt akartam mondani, hogy szeretlek, Magnus, én földöntúli mesterem, akkor is szeretlek, ha
rémítő vagy, szeretlek, mindig is ezt akartam, akartam, de sosem kaphattam meg, és te megadtad
nekem!
Azt hittem, belehalok, ha nem lesz vége, és nem lett vége, és én nem haltam bele.
Akkor váratlanul, szerető gyöngédséggel megcirógatta a vállamat, és ellenállhatatlan erővel
lefejtett magáról.
Följajdultam, hosszan, gyászosan, riasztó fájdalommal. Ó talpra állított. Még mindig magához
ölelve, odavitt az ablakhoz, és én kétoldalt a kőnek támaszkodva kinéztem. Remegtem, a vér
lüktetett ereimben. Homlokomat ráhajtottam a vasrudakra.
Messze odalent erdős domb emelkedett; halvány csillagfényben derengtek a fekete fák.