Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Én nem gúnyolom! – tiltakoztam. Megint maga felé húzott.
Olyan vadul küzdöttem vele, mint soha senkivel, még a farkasokkal sem. Ütöttem, rúgtam,
téptem a haját. Akár egy székesegyház életre kelt vízköpőjével is verekedhettem volna, olyan
erős volt.
És csak mosolygott.
Most minden kifejezés lefoszlott hirtelen megnyúlt ábrázatáról. Orcái behorpadtak, szeme
szinte csodálkozóra tágult, és kitátotta a száját. Alsó ajka visszahúzódott, megláttam a
szemfogakat.
Légy átkozott, átkozott, átkozott! – Ordítottam és bőgtem. Ő pedig közelebb fészkelte magát,
és belém harapott.
Most nem, őrjöngtem, most nem. Azért sem fogom érezni. Ellenállok. Most küzdeni fogok a
lelkemért.
De újra megtörtént.
Kívül került rajtam az édesség, a lágyság, a távoli világ, különös módon még a szörny rútsága
is, mintha ablakon szétkent rovar lenne amelytől nem borzadunk, mert nem bánthat. És megint az
a gongszó, az az égi öröm, és akkor én megsemmisültem. Testetlen voltam és testetlen volt a kéj.
Magam voltam a kéj, úgy siklottam alá sugárzó álom képek hálójába.
Katakombát láttam, nyirkos üreget. Fehér vámpír kélt ki a sekély sírból Nehéz vasba volt
verve, és ez a szörny hajolt fölébe, és én tudtam, hogy az ő neve Magnus, és ebben az álomban
még halandó, híres és hatalmas alkimista. És kihantolta és megkötötte a szendergő vámpírt,
ebben a szürkületi döntő órában.
S mikor az égen kihunyt a fény, Magnus kiitta tehetetlen halhatatlan foglyából az átkozott és
bűvös vért, amely őt is élőhalottá változtatta. Álnokul meglopta a halhatatlanságot. Sötét
Prométheusz, fényes tűz tolvaja. Nevetés a sötétségben. Nevetéstől visszhangzik a katakomba.
Századok mélyéről visszhangzik. Temetőbűz. És elragadtatás, ellenállhatatlan, határtalan
elragadtatás, aztán vége.
Sírtam. A szalmán feküdtem, és könyörögtem:
– Kérlek, ne hagyd abba…
Magnus már elengedett, újra magamtól lélegeztem, és az álmok elenyésztek. Zuhantam és
zuhantam, mellettem fölfelé tekeredett a csillagos mennybolt ékköves sötétbíbor fátyla.
– De ügyes! Mindig azt hittem, hogy az ég… igazi.
Kicsit megmoccant a szobában a téli hideg levegő. Éreztem arcomon a könnyeket. Elepedtem
a szomjúságtól.
A messzi távolból, vékony lába mellett mélyen lelógatott kezekkel Magnus tekintett le reám.
Mozogni próbáltam. Kitikkadtam. Egész testem szomjazott.
– Halódol, Farkasölő… Kék szemedből kihuny a fény, mert mindig elmúlik a nyár…
– Ne, kérlek… – Elviselhetetlen volt ez a szomjúság. Tátott szájjal ziháltam, gerincem ívbe
feszült. Hát elérkezett az utolsó szörnyűség. Ilyen lesz a halál.
– Kérjed, gyermek – mondta Magnus, és arcát, melyről lehullott a vi-gyorgó maszk, teljesen
átváltoztatta a részvét. Majdnem emberi lett, majdnem természetesen öreg. – Kérjed, és
megadatik néked.
Gyerekkorom hegyi patakjai zubogtak a szemem előtt.
– Segíts! Kérlek!
– Megadom néked a vizek vizét – súgta a fülembe, és egyáltalán nem is fehérnek. Csupán
öregember volt, aki itt ül mellettem. Emberarca szomorú volt, majdnem szomorú.
Ám ahogy elnéztem mosolyát, szürke szemöldökét, már tudtam, hogy nem igaz. Nem volt
ember. Ugyanaz az ősszörnyeteg volt, csak feltöltekezett az én véremmel!