Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Moccanni se merészeltem, noha már elengedett. A ruházatát bámultam Sonkaujjú, nyakban
ráncolt, foszlott selyeming. Gyapjúharisnya, rövid rongyos nadrág.
Sommásan, úgy öltözködött, ahogyan több száz évvel ezelőtt volt szokás. Anyám szobájában
láttam ilyen ruhákat, a falikárpitokon, Caravaggío-képeken, La Tour-festményeken.
– Tökéletes vagy, én Lelióm, én Farkasölőm! – állapította meg, akkorára nyitva nagy száját,
hogy láttam apró, fehér szemfogait. Más foga nem is volt. Összeborzongtam, és lerogytam a
padlóra.
Ő azonban könnyedén, fél kézzel fölkapott, és gyengéden lefektetett az ágyra.
Fölsandítottam rá, és közben lázasan imádkoztam magamban. Istenem, segíts, Szűzanyám,
segíts, segíts, segíts!
Mi volt ez, mit láttam? Amit előző éjszaka? A vénkor maszkja e vigyorgó lény időtől bélyeges
arcán, mely mégis megkövült volt és olyan kemény, mint a keze. Nem volt élő. Szörnyeteg volt.
Vámpír, sírból kikelt, értelemmel bíró, vérszívó hulla!
S tagjaitól vajon miért iszonyodtam annyira? Embernek tűnt, ám nem úgy mozgott, mint egy
ember. Láthatólag mindegy volt neki, hogy járni, mászni, görnyedni vagy térdelni kell.
Undorodtam tőle, mégis lenyűgözött. Igen, be kell ismernem, lenyűgözött. Ámde túl nagy
veszélyben forogtam, semhogy belefeledkezhettem volna e különös lelkiállapotba.
Mély hangon hahotázott, miközben szétvetett térdekkel, ujjait arcomon nyugtatva, sarlóvá
görbedve hajolt felém.
– Úúúúgy bizony, kedvesem, nem vagyok szép látvány! – Még mindig suttogott, hosszan,
húzva szedte a levegőt. – Vén voltam, mikor megszülettem. Te viszont makulátlan vagy, én
Lelióm, kék szemű ifjam, és rivaldafény nélkül még gyönyörűségesebb.
Hosszú, fehér kezével ismét beletúrt hajamba, megemelte, visszahullajtotta a fürtöket, és
felsóhajtott.
– Ne sírj, Farkasölő! Kiválasztott vagy, és olcsó kis diadalaid a Komédiumban semmivé
lesznek, mihelyt ez az éj véget ér.
Újból az a mély hahota.
Akkor nem kételkedtem benne, legalábbis abban a pillanatban nem, ez itt az ördög küldötte,
hogy van Isten és ördög, és alig néhány órája leomlott védősáncaimon túl a sötét lények és
förtelmek hatalmas birodalma terpeszkedik, amely valahogyan átszippantott magába.
Nyilvánvalóan azért bűnhődöm, ahogyan éltem, mégis olyan képtelennek tűnt az egész.
Világszerte milliók hisznek úgy, mint én. Mi a ménkűek történik éppen velem?
Feltartóztathatatlanul kezdett alakot ölteni a gyászos lehetőség, hogy a világ semmivel sem lett
értelmesebb, és ez csak egy iszonyattal több…
– Távozz, Istennek nevében! – ordítottam. Most hinnem kellett Istenben. Kellett. Csupán ez
volt az egyetlen reményem. Nekigyürkőztem, hogy keresztet vessek.
Egy pillanatra kerekre tágult a szeme a haragtól, de nem mozdult.
Nézte, hogyan vetek keresztet. Hallgatta, miként szólítom Istent újra és újra.
Csak mosolygott. Szakasztott olyan volt az arca, mint egy színházi maszk, a
proszcéniumpáholyból nézve.
Görcsösen, gyerekesen zokogni kezdtem. – Akkor – mondtam – az ördög uralkodik az égben,
és az ég a pokol… – Hívtam minden szentet, akit csak egy kicsit is szerettem valaha.
Keményen arcul csapott. Majdnem leestem az ágyról a padlóra. A szoba megpördült.
Savanyúan böffent föl bennem a bor.
Majd ismét elkapta a nyakamat.
– Igen, harcolj csak, Farkasölő! – biztatott. – Ne menj a pokolba küzdelem nélkül! Gúnyold
csak Istent!