Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Mintha mellettem megmoccant volna a sötétben valami. Bár nem voltam biztos benne. Üveg
csendült.
– Még egy kis bort – szólt egy hang. Ismertem ezt a hangot.
Fokozatosan eszembe jutott minden. A falmászás, a szűk, szögletes toronytető, az a mosolygó
fehér arc.
Nem, ez lehetetlen, gondoltam egy pillanatig, csak lidércnyomás lehetett. Nem így volt.
Megtörtént. Hirtelen fölvillant agyamban az elragadtatás, a gong zengése, és úgy szédültem,
mintha megint ájulás kerülgetne.
Megállítottam magam. Nem engedem, hogy még egyszer megtörténjék. Végigborzongatott a
félelem, moccanni se mertem.
– Még egy kis bort – szólt újból a hang.
Kissé elfordítottam a fejem. Bontatlan friss palack rajzolódott ki az ablak fénylő izzásában.
Újra éreztem a szomjúságot; ezúttal még kínzóbb lett a sós levestől.
Megtöröltem a számat, majd a palackért nyúltam, és ittam megint. Nekihanyatlottam a
kőfalnak, erőlködtem, hogy lássak valamit a sötétben félig-meddig rettegve, mert tudtam, mit
kellene látnom, persze már nagyon részeg voltam.
Láttam az ablakot, a várost. Láttam a kis asztalt. És ahogy lassan végigjártattam tekintetemet a
szoba homályos zugain, megláttam őt.
Már nem viselte csuklyás fekete köpenyét, és nem ült, de nem is állt emberek módjára.
Inkább mintha pihenni telepedett volna le, egyik pipaszár lábát térdben behajlítva, a másikat
hosszan kinyújtva az ablak kőből faragott széles párkányán nyugtatta. Kezét maga mellett lógatta.
Ernyedtnek, halottnak tűnt, arca azonban ugyanolyan élénk volt, akárcsak tegnap éjszaka.
Fehér húsát mintha óriási fekete szeme gyűrte volna mély redőkbe, orra hosszú volt és vékony.
Pojácavigyorra húzott vértelen szájából kiálltak a hegyes szemfogak, magasra csúszott fehér
homloka fölött csillogó, sűrű haja ezüst-fekete patakokban omlott vállára és karjaira. Azt hiszem,
kacagott.
Én túl voltam a rettegésen. Már sikoltani se bírtam. Elejtettem a borosüveget. A palack
végiggurult a padlón. De amint megpróbáltam mocorogni, összeszedni, kikanalazni magamat a
kásás részegségből, nyomban életre keltek nyurga vékony tagjai. Közeledett.
Nem jajveszékeltem. Fojtottan fölordítottam a dühös iszonyattól, lehengeredtem az ágyról,
átestem az asztalkán, és futottam előle, ahogy bírtam.
Ám ő megragadott hosszú, fehér ujjaival, amelyek ugyanolyan erősek és hidegek voltak, mint
előző éjszaka.
– Engedj már el, a francba, a francba, a francba! – hebegtem. Az ész azt tanácsolta, hogy
rimánkodjak, és én meg is próbálkoztam vele. – Csak el akarok menni. Kérlek, engedj már ki!
Muszáj. Engedj el!
Szája hirtelen szétszaladt beesett, baljós fehér arcában, mély hangú, dübörgő hahotára fakadt,
és abba sem akarta hagyni. Vergődtem, hasztalanul taszigáltam, ismét könyörögtem,
badarságokat, bocsánatkéréseket makogtam, aztán azt kiáltottam: – Uram, segélj! – mire ő a
számra csapta szörnyű mancsát.
– Erről ne többet énelőttem, Farkasölő, különben a pokol farkasaival etetlek föl – fintorgott
megvetően. – Jó lesz? Válaszolj! Na?
Bólogattam, mire meglazul a szorítása.
Most megnyugtatón csengett a hangja. Ha beszélt, nemhogy értelmesnek, de agyafúrtnak tűnt.
Felemelte a kezét, és megsimogatta a fejemet. Összerándultam.
– Hajad a napot – súgta –, szemed az égbolt kékjét őrzi mindörökké. – Majdnem merengve
nézett rám. A lehelete és a teste szagtalan volt. A ruhája árasztotta a penészes bűzt.