Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Uram, oltalmazz engem, akartam mondani, minden csepp véremmel ezt akartam mondani, de
nem mondhattam, és megint ott volt a mélyben a sikátor, megint jött a százöles zuhanás, Párizs
ijesztően megdőlt, szél süvöltött a hó felett.
2
Felébredtem, és nagyon szomjúhoztam.
Rengeteg fehérbort szerettem volna inni, olyan hideget, mint ősszel szokott lenni, amikor
felhozzák a pincéből. Valami édeset és bő levűt kívántam, olyasmit, mint az érett alma.
Belém hasított, hogy talán elvesztettem az ép eszemet, bár nem tudtam, miért.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy késő délutánra jár. Bár reggel is lehet ilyen sötétes, de
ahhoz túl sok idő telt el. Este volt.
Hópaplanos erdőket és dombokat láttam a nagy, kőkeretes ablak vastag rácsán túl, és a
messzeségben a város apró háztetőit és tornyait. Utoljára akkor tetszett ilyennek, amikor
megérkeztem a postakocsin. Behunytam a szemem, de megmaradt a látomás, mintha fel se
nyitottam volna pilláimat.
Nem látomás volt. Létezett. A szobában meleg volt, a nyitott ablak ellenére is. Fűtöttek benne,
éreztem a szagát, de a tűz már kialudt.
Megpróbáltam észhez térni, de nem bírtam másra gondolni, mint a hideg fehérborra és egy
almával teli kosárra. Láttam magam előtt az almákat, éreztem, hogyan szökdécselek alá ágról
ágra, és körülöttem minden a frissen nyírott fűtől illatos.
Vakítóan süt a nap a zöld mezőkre. Csillog Nicolas barna haja és a sötétre lakkozott hegedű. A
zene fölsuhan a puhán gomolygó fellegekbe. Az égen kirajzolódik apám kastélyának oromzata.
Újból kinyitottam a szemem.
Tudtam, hogy Párizstól sok mérföldre fekszem egy magas toronyszobában.
És pontosan velem szemben, egy durván összeeszkábált kis deszkaasztalon ott volt egy palack
hideg fehérbor, úgy, ahogy megálmodtam.
Sokáig néztem, bámultam hidegtől párás oldalát, és nem bírtam elhinni hogy érte nyúlhatok és
ihatok belőle.
Soha életemben nem voltam ennyire szomjas. Egész testem szomjúhozott. És olyan gyönge
voltam. Enyhe lázam is volt.
A szoba is velem mozdult, amikor mozogtam. Az ablakban megcsillant az ég.
Végül odanyúltam a palackért. Kihúztam a parafa dugót, beszívtam fanyar, fenséges aromáját,
és ittam, ittam megállás nélkül. Nem érdekelt, mi fog történni velem, vagy hol vagyok, vagy
miért tették ide a palackot.
Fejem előreesett. A palack majdnem kiürült, a fekete égről eltűnt a távoli város, csupán apró
fénytócsa maradt a helyén. A fejemhez kaptam.
Ágyam, amelyen aludtam, csupasz kő volt, szalmával felhintve. Lassan kezdett derengeni,
hogy talán börtönben vagyok.
De a bor! Az túl jó volt börtönhöz. Ki adna rabnak ilyen italt, hacsak nem kivégzés előtt?
Most egy másik illat csapta meg az orromat, dús, ellenállhatatlan s oly zamatos, hogy
felnyögtem. Körülnéztem, illetve csak próbáltam körülnézni, mert még a mozgáshoz is gyönge
voltam. De az illat forrása ott volt mellettem, egy nagy tál erőleves képében. Nem sajnálták
belőle a marhahúst, és láttam, hogy gőzölög. Még mindig forró volt.
Azonnal két kézre fogtam, és ittam, gondolkodás nélkül, mohón, akár a bort.
Még sohasem ettem ehhez a sűrűre főzött húspárlathoz foghatóan laktató ételt. A tál kiürült, én
pedig majdnem csömörig telten hanyatlottam vissza a szalmára.