Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Kicsit hátrált, játékosan fölemelte karjait, úgy lökdösött előre-hátra, mint felnőtt férfi az apró
gyermeket. Dühöngve akartam sebet ejteni rajta, ő azonban szemmel nem követhető
gyorsasággal, játszi könnyedséggel forgatta fejét jobbra-balra, és én csak a puhán sikamlós fehér
bőrt, meg talán egyszer-kétszer a finom szálú, fekete hajat éreztem ujjaim alatt.
Derék, bátor kis Farkasölő – mondta, és most mélyebb, zengőbb volt a hangja.
Megálltam, zihálva, verejtékezve bámultam merev arcába, gúnyosan vigyorgó szájára,
melyeket a színházban futólag láttam csupán.
– Ó Uram, irgalmazz, irgalmazz! – könyörögtem hátrálva. Lehetetlen, hogy ily arc mozogni
tudjon, ennyi szenvedéllyel nézhessen rám, mint ez. – Uramisten!
– Miféle isten az, Farkasölő? – kérdezte a lény.
Hátat fordítottam neki, félelmetes üvöltés szakadt föl torkomból. Keze acélkapocsként
markolta vállamat, és mikor utolsó kétségbeesett kísérletként kapálózni kezdtem, megpördített,
hogy a szeme, a nagy, sötét szeme épp szemközt legyen az enyémmel. Csukott szája még mindig
mosolygott, aztán lehajolt, és foga megszúrta a nyakamat.
Mint fekete víztükröt áttörő elmerült tárgy, úgy jött vissza gyerekmesékből, régi regékből a
neve.
– Vámpír! – sikoltottam kétségbeesetten még egyszer utoljára, és maradék erőmmel
megtaszítottam. Aztán csend lett és nyugalom.
Tudtam, hogy még mindig a tetőn állunk. Tudtam, hogy a lény karjaiban csüngök, mégis úgy
tűnt, mintha fölemelkedtünk volna, súlytalanul utaznánk a sötétségen át, még könnyedebben,
mint idefelé. – Igen, igen – akartam mondani –, az vagy.
S egy mindent átitató, hatalmas zengés visszhangzóit körülöttem, talán egy nagyon lassan,
szabályos ütemben megütött mély gongé; hangja végiglüktetett rajtam, hihetetlen örömmel telítve
minden porcikámat.
Mozgott a szám, mégse adtam hangot, de nem is volt fontos. Kristálytiszta lett minden, amit
mondani akartam valaha, és itt ez volt a fontos, nem az, hogy szavakba is öntsem. Annyi idő volt,
oly sok drága idő, hogy elmondhassak mindent és megtehessek akármit. Nem kellett sietni.
Elragadtatás. Érthetőn kimondtam, pedig nem tudtam beszélni, meg se bírtam mozdítani a
számat. Majd észrevettem, hogy már nem lélegzem, de valaki mégis lélegeztet. Helyettem
lélegzett a gong ütemére, amelynek semmi köze nem volt a testemhez. Szerettem ezt az ütemet,
ahogy zengett és zengett, és nem kellett lélegeznem, beszélnem, és nem kellett tudnom semmiről.
Anyám mosolygott rám, és én azt mondtam: „Szeretlek”, és ő azt felelte: „Igen, mindig is
szerettelek…” A kolostor könyvtárában ültem, tizenkét esztendős voltam és a szerzetes így szólt:
„Nagy tudós…”, és éj, felnyitottam a könyveket, és mindent el tudtam olvasni, latinul, görögül,
franciául, és kimondhatatlanul gyönyörűek voltak az iniciálék. Odafordultam Renaud
közönségéhez, és láttam, hogy mindenki áll, és egy nő leengedi festett legyezőjét, és láttam, hogy
Marie Antoinette az. „Farkasölő” mondta, és Nicolas rohant felém, kiáltozva, hogy jöjjek vissza.
Csupa aggodalom volt az arca, a haja kócos, a szeme vérben forgott. El akart kapni „Távozz
tőlem, Nicki!” mondtam neki, és fájdalommal, igazi fájdalommal döbbentem rá, hogy
enyészőben a gong hangja.
Jajgattam, könyörögtem. Ne hagyd abba, kérlek, kérlek! Nem akarom., nem… kérlek…
– Lelio, a Farkasölő – mondta a valaki. A karjaiban tartott, én pedig sirattam a megtört
bűvöletet.
– Ne, ne!
Testemet ólomsúllyal húzta a fuldokló jaj, baj, fájdalom. Akkor fölnyaláboltak, a lény a
vállára dobott, és átfogta a térdemet.