Anne Rice Lestat a vámpír - Első

A farkasokról álmodtam. A hegyekben voltunk, ők körülvettek, én pedig a középkori ócska
csatacsillagot lengettem. Aztán megint megdöglöttek, és jobbra fordult az álom, bár egy csomó
mérföldet kellett kutyagolnom a hóban. A ló jajgatott. Kancám undok bogárrá változott, amelyet
félig beletapostak a kőpadlóba.
– Farkasölő – mondta egy hang fojtottan és elnyújtottan. Suttogása hívás volt, ugyanakkor
hódolat.
Kinyitottam a szemem, legalábbis úgy gondoltam, hogy azt teszem. Valaki állt a szobában:
magas, görnyedt alak, háttal a kis kandallónak. A rácson még mindig izzott a parázs. A törzset
láthatóvá rajzolta a fény, amely kihunyt, mielőtt a vállakhoz és a fejekhez ért volna. De én
tudtam, hogy egyenesen a fehér arcba nézek, amelyet a színházi nézőtéren láttam, és ébredező,
élesedő agyam azt is felfogta, hogy a szoba be van zárva, Nicolas fekszik mellettem, ez az alak
pedig az ágyunk fölött áll.
Hallottam Nicolas lélegzését. Belenéztem a fehér arcba.
– Farkasölő – hallottam újra, holott nem mozgott a száj. Közelebb húzodott, és láttam, hogy
nem visel álarcot. Fekete szeme volt, szúrós, fürkész fekete szeme, fehér bőre, és valami
visszataszító szagot árasztott magából: nyirkos szobában penészedő ruhák szagát.
Úgy rémlik, fölemelkedtem. Vagy talán fölemeltek. Mindenesetre a talpamon álltam. Az álom
úgy hullott le rólam, mint a ruhák. A falhoz hátráltam.
Az alak az én vörös köpenyemet tartotta a kezében. Kétségbeesetten gondoltam kardomra,
muskétáimra. Ott voltak a padlón, az ágy alatt. Akkor a valaki rám dobta a prémszegélyes, vörös
bársonyköpenyt, és elkapta a galléromat.
Előre rántott, átrepültem a szobán. Nicolas-ért ordítottam. – Nicki, Nicki! – rikoltottam, ahogy
a torkomon kifért. Láttam a félig nyitott ablakot. Hirtelen szilánkokra fröccsent az üveg, és kitört
az ablakkeret fája Keresztülszálltam a sikátoron, hat emelet magasan a föld felett.
Üvöltöttem, rugdostam a valakit, aki a vörös köpenynél fogva vitt. Vergődve igyekeztem
szabadulni.
De már a háztetőt repültük át, és máris emelkedtünk, föl-föl, egy téglafal mentén! A lény
karján himbálóztam, majd váratlanul leestem valami magasnak a tetejére.
Egy darabig feküdtem, és néztem odalent a hatalmas körben szétterülő Párizst: a fehér havat, a
kéményfedőket, a templomok tornyait és az ereszkedő eget, majd felálltam, és a prémszegélyes
köpenyben botladozva futásnak eredtem. Odarohantam a tető széléhez és lenéztem, de csak
százöles mélységet láttam magam alatt. Szaladtam a másik végébe, ugyanaz. Majdnem
lezuhantam!
Reményvesztetten, zihálva fordultam meg. Szögletes toronyféle alig ötven láb széles tetején
álltunk. Semerre se láttam magasabb épületet. Az alak engem bámult és nevetett; reszelősen,
fojtottan, ugyanúgy, ahogy suttogott.
– Farkasölő! – mondta ismét.
– Pokolba veled! – süvöltöttem. – Ki az ördög vagy? – Ököllel estem neki veszett dühömben.
Nem mozdult. Megütöttem. Mintha téglafalat csépeltem volna. A szó szoros értelmében
visszapattantam róla, elcsúsztam a hóban, aztán feltápászkodtam, és újra támadtam.
Hangosabban, egyre hangosabban, tüntető gúnnyal kacagott, ugyanakkor olyan leplezetlen
gyönyörűség érzett a hangján, ami őrjítőbb volt mint a gúny. Odarohantam a torony szélére, majd
visszafordultam hozzá. – Mit akarsz tőlem? Ki vagy te?
És mikor megint csak azzal a tébolyító nevetéssel válaszolt, ismét neki-ugrottam, ezúttal az
arcát és a nyakát véve célba. Amikor letéptem csuklyáját begörbített ujjaimmal, megláttam fekete
haját és emberforma fejét. Puha volt a bőre, de ugyanúgy nem bírtam megmoccantam, mint
azelőtt.