Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Nickit láthatólag ugyanúgy fölzaklatta ez a leírás, mint engem. Egy szót se szólt, ám az arca
fölengedett, mintha elfeledte volna a bánatát.
– Nos, nem akarom táplálni reményeidet – mondta nagyon kedvesen és őszintén –, ám lehet,
hogy valóban egy maszkot látsz. Talán a Comédie Française-től jött, mert látni akarja, hogyan
játszol. Megráztam a fejemet.
– Bárcsak úgy lenne, de ilyen álarcot nem visel senki. És mondok neked még valamit.
Figyelt. Észrevettem, hogy rá is átragadt valami a félelmeimből. Fogta a borosüveget, és
töltött egy kicsit a poharamba.
– Akárki is az – mondtam –, tud a farkasokról.
– Miről?
– Tud a farkasokról. – Nagyon bizonytalan voltam. Mintha egy majdnem elfelejtett álmot
meséltem volna. – Tudja, hogy otthon megöltem a farkasokat. Tudja, hogy az ő prémjükből van a
köpenyem szegélye.
– Miről beszélsz? Eszerint beszéltél vele?
– Hát hiszen épp ez az, hogy nem! – válaszoltam. Olyan zűrzavaros, olyan homályos volt az
egész. Megint elfogott a szédülés. – Épp ezt próbálom közölni veled. Sose beszéltem vele, sose
voltam a közelében. De ő tudja.
Ó Lestat! – Hátradőlt a padon, és a legsimogatóbb mosolyát küldte. – Legközelebb
kísérteteket fogsz látni. Minden ismerősöm közül neked van a legszínesebb fantáziád.
Nincsenek kísértetek – válaszoltam halkan. Rosszalóan néztem aprócska tüzünket, és néhány
széndarabot vetettem a parázsra. Nicolas-ból elszivárgóit minden jókedv.
– Hogy a pokolba tudhat a farkasokról? És te hogy…
– Már mondtam, hogy nem tudom! – Ültem, töprengtem, hallgattam. Talán egy kicsit
utálkoztam, hogy milyen nevetséges az egész.
És ahogy ültünk ott némán, és csak a tűz pattogott és lobogott a szobában, olyan tisztán
hallottam a Farkasölő nevet, mintha fennszóval mondta volna valaki.
Pedig nem mondta senki.
Nickire néztem, de azt kellett látnom, hogy meg se moccant a szája. Azt hiszem, falfehér lett
az arcom. Nem a halál iszonyata töltött el, mint oly sok éjszakán, hanem egy tőlem tökéletesen
idegen érzés: a félelem.
Ültem, túlságosan elbizonytalanodva, semhogy bármit mondhattam volna, és ekkor Nicolas
megcsókolt.
– Menjünk lefeküdni – szólt szelíden.
II. rész
Magnus öröksége
1
Hajnali három óra lehetett; hallottam álmomban a templomi harangszót.
Mint minden épeszű ember Párizsban, mi is keresztrudat tettünk az ajtóra, és bereteszeltük
ablakainkat, ami nem mentes minden kockázattól egy széntüzelésű szobában, ámde a tetőről
kényelmesen el lehetett jutni ablakunkhoz. Úgyhogy bezárkóztunk.