Anne Rice Lestat a vámpír - Első

– Nicolas, én tudok élni Isten nélkül. Én még azzal a gondolattal is el tudok élni, hogy azután
nem lesz élet. De azt hiszem, nem bírnám ki, ha nem hihetnék a jóság lehetőségében. Ahelyett,
hogy csúfolódsz, miért nem árulod el, miben hiszel te?
Én úgy látom, hogy van gyöngeség és van erő. Van jó művészet és művészet. Én ebben
hiszek. Amit jelenleg űzünk, az elég rossz művészet, és semmi köze a jósághoz!
„Társalkodásunk” itt átcsaphatott volna veszekedésbe, ha elmondom, mit gondolok a polgári
nagyképűségről. Én ugyanis feltétlenül hittem, a a mi munkánk Renaud-nál sok tekintetben jobb
mint amit az előkelő házakban láttam. Csupán a keret volt kevésbé hatásos. Miért nem tud
megfeledkezni egy polgári úriember a külsőségekről? Hogyan képes csupán a felszínt látni?
Mélyen beszívtam a levegőt.
– Ha létezik a jóság – folytatta –, akkor én az ellenlábasa vagyok. Gonosz vagyok, és
kéjelgek benne. Fittyet hányok a jóságnak. És ha tudni akarod, nem azoknak a féleszűeknek a
boldogítására hegedülök, akik odacsődülnek Renaud-hoz. Magamnak hegedülök, Nicolas-nak.
Nem akartam többet hallani. Ideje volt lefeküdni. Megsebzett ez a kis diskurálás. Ezt Nicolas
is tudta. Ahogy húztam volna le a csizmámat, fölállt, odajött, és leült mellém.
– Ne haragudj! – kérte megtört hangon. Annyira más volt, mint egy perce, hogy fölkaptam a
fejem. Oly ifjú volt és szerencsétlen, hogy akaratlanul átkaroltam, és azt mondtam, ne rágódjék
többé ezen.
– Te sugárzol, Lestat – mondta –, és ez mindenkit odavonz hozzád. Sugárzol haragodban
vagy csüggedésedben is…
– Poézis – ütöttem el. – Fáradtak vagyunk.
– Nem, ez így van! – tiltakozott. – Olyan fény van benned, hogy szinte vakít. Bennem azonban
nincs más, mint sötét. Néha azt hiszem, a sötétség mételyezhetett meg azon az éjszakán, mikor
sírni és reszketni kezdtél a fogadóban. Olyan gyámoltalan voltál, olyan készületlen. Én próbálom
távol tartani tőled a sötétséget, mert szükségem van a világosságodra. Rettenetesen szükségem
van rá, de neked nincs szükséged a sötétségre.
– Te meghibbantál! Ha láthatnád magad, hallhatnád a hangod, a zenéd -amit természetesen
csak magadnak játszol –, akkor nem látnál sötétséget, Nicki. Fényt látnál, ami csak a téid.
Komor, az igaz, ámde akkor is ezer mintába szövődik benned a fényesség és a szépség.
Másnap este különösen jól ment az előadás. Pezsgett a publikum, és ez extra mutatványokra
ösztökélt bennünket. Új táncot rögtönöztem, ami valamilyen okból sosem volt hatásos a próbán, a
színpadon azonban csodálatosan bejött. Nicki is szenzációsan játszott: az egyik szerzeményét
adta elő.
Ám az előadás vége felé megint kiszúrtam azt a titokzatos arcot. Még jobban megdöbbentett,
mint máskor, majdnem kiestem a dalom ritmusából. Egy pillanatig forgott körülöttem a világ.
Beszélnem kellett róla, amikor egyedül maradtunk, arról a különös érzésről. Úgy rémlett,
elaludtam, és álmokat látok a színpadon.
Poharainkat egy hordócska tetejére téve ültünk együtt a kandalló mellett. Nicki épp olyan
fáradtnak és csüggetegnek látszott a tűz fényében akárcsak tegnap este.
Nem akartam háborgatni, de nem bírtam elfelejteni azt az arcot.
– No hát, milyen? – kérdezte Nicolas. A kezét melengette. Láttam válla fölött az ablakon túl a
behavazott háztetőket, és ettől még jobban fáztam. Nem volt ínyemre ez a társalkodás.
– Az a legrosszabb, hogy nem látok mást, egyedül az arcot. Valami fekete köpeny lehet rajta,
esetleg csuklya is. Olyan, mintha maszk lenne, feltűnően fehér és furcsán éles. Vagyis olyan
hangsúlyosak a vonásai, mintha utánahúzta volna őket fekete festékkel. Látom egy percig.
Valósággal izzik. Mikor megint odanézek, sehol senki. Bár ez így túlzás, ennél azért sokkal
rejtélyesebb, és mégis…