Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Ostobán éreztem magam, és nehezen találtam a szavakat.
– Van ott lent valaki, aki engem figyel.
– Mindenki téged figyel – mondta Nicki. – Nem ezt akarod? Kissé szomorú volt ma este, és
válasza némileg élesre sikerült. Korábban, begyújtás közben odavetette, hogy sose fogja sokra
vinni a hegedűvel. Hiába van rá füle és készsége, túl sok mindent nem tud. Az viszont biztos,
hogy énbelőlem nagy színész lesz. Mondtam, hogy szamárság, de azért árnyék borult lelkemre.
Anyám jutott eszembe, aki azt mondta, hogy Nickinek már túl késő.
Nem irigykedik, mondta. Annyi az egész, hogy egy kicsit boldogtalan.
Elhatároztam, hogy ejtem a titokzatos arc témáját. Megpróbáltam kiagyalni valamit, hogy
bátorságot öntsek Nickibe. Eszébe juttattam, menynyire megindítja játéka a közönséget; még a
színfalak mögött is megállnak hallgatózni a színészek. Vitathatatlanul tehetséges volt.
– De én nagy hegedűs akarok lenni! És attól félek, sose leszek az. Amíg otthon voltunk,
hitegethettem magam, hogy így kell lennie.
– Nem adhatod fel! – tiltakoztam.
– Hadd legyek őszinte, Lestat! Neked könnyen mennek a dolgok. Amit Kiszemelsz, azt meg is
szerzed magadnak. Tudom, mi a véleményed az évekről, mialatt otthon sanyarogtál. De ha
egyszer a fejedbe vettél valamit, azt keresztül is vitted. Azon a napon indultunk el Párizsba,
mikor te elhatároztad, hogy megyünk.
– Csak nem bántad meg, hogy eljöttünk?
– Természetesen nem! Csak azt akarom mondani, hogy te lehetségesnek tartasz olyan
dolgokat is, amelyek lehetetlenek! Nekünk, többieknek legalábbis azok. Mint például farkasokat
ölni…
Végigfutott rajtam a hideg, mikor ezt mondta, és valamiért megint az a nézőtéri, titokzatos arc
jutott eszembe. Az, aki figyel. Valami köze van a farkasokhoz. Valami köze van Nicki
érzéseihez. Eh, szamárság! Megpróbáltam elintézni egy vállrándítással.
– Ha te kezdtél volna el hegedülni, akkor mostanára nyilván már az udvar előtt játszanál.
– Nicki, ne mérgezd magad ilyen beszédekkel – kértem halkan. – Az ember nem tehet meg
mindent, de iparkodjék megszerezni, amit akar. Tudod, hogy minden ellened szólt, amikor
elkezdted. Nincs itt semmi baj… kivéve…
– Tudom. – Mosolygott. – Kivéve az értelmetlenséget. A halált.
– Igen. Adj értelmet az életednek, tedd jóvá…
– Ó, ne kezdd már megint a jóságot! Te és a te nyavalyáid! A halandóság, a jóság! – A tüzet
nézte, majd tüntetőén fitymáló arccal fordult vissza hozzám. – Ilyen színészeket és csepűrágókat,
mint mi, még csak szentelt földbe sem szabad temetni. Kivetettek vagyunk.
– Istenem, legalább hinni tudnád, hogy jót mívelünk, amikor elfeledtetjük másokkal a
bánatukat, segítünk nekik, hogy megfeledkezhessenek róla egy kis időre, hogy…
– Miről? Hogy meg fognak halni? – Rendkívül gonoszán mosolygott. – Gondoltam én, Lestat,
hogy teljesen meg fogsz változni, ha egyszer itt leszünk Párizsban.
– Ami szamárság volt tőled, Nicki! – Most már haragudtam rá. – Én jót cselekszem a
Templom bulváron. Érzem…
Elhallgattam, mert megint azt a titokzatos arcot láttam magam előtt, és meglegyintett valami
sötét sejtelem, talán előérzetféle. Az volt a különös, hogy még az a meghökkentő arc is
mosolygott. Igen, mosolygott… örült…
– Lestat, én szeretlek téged – mondta komolyan Nicki. – Úgy szeretlek, ahogy kevés embert
életemben, de te tényleg sült bolond vagy ezekkel az ideáiddal a jóságról.
Nevettem.