Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Mámorító volt a zene, a sikátorokban mégis acsarogtak és rikácsoltak, serpenyőket és
fazekakat püföltek az emberek. Rá se rántottunk. Táncoltunk, daloltunk, mint az égetőn.
Majdnem kiestem az ablakon.
Másnap, flaskával kezemben, az egész történetet lediktáltam a napfényben és büdösségben
úszó Aprószentek olasz írnokának, és gondom volt , hogy a levelet azonnal postázzák
anyámnak. Szerettem volna a szívemre ölelni minden járókelőt. Lelio voltam! Színész voltam!
Szeptemberre kiírták a nevem a falragaszokon. Ebből is küldtem anyámnak.
De nem ám commediát játszottunk, hanem egy híres szerző bohózatát, mely a drámaírói
szakma általános bojkottja miatt nem kerülhetett a Comédie színpadára.
A nevét persze nem árulhattuk el, de mindenki tudta, hogy ő írta, és az udvar fele ott
nyomakodott Renaud Komédiumában.
Nem a címszerepet alakítottam, hanem az ifjú szerelmest, megint egy igazi Leliót, aki
majdnem jobb volt a címszerepnél, akit én lejátszottam minden jelenetben, amelyben színre
léptem. Nicolas tanított be a szerepre és közben egyfolytában ordítozott velem, amiért nem
tanultam meg olvasni. És a szerző a negyedik előadásra extra sorokat írt nekem!
Nickinek is megvolt a maga pillanata a közjátékban, amikor egy lenge kis Mozart-szonátával
bűvölte oda a székhez a publikumot. Még a diák barátai is visszatértek. Meghívásokat kaptunk
házi bálokra. Pár naponta elrobogtam az Aprószentekhez, hogy írassak anyámnak, végül pedig
küldtem neki egy kivágást a Spectator nevű angol újságból, melynek írója dicsérte kisded
játékunkat, ámde különösen a szőke fürtű selmát, ki a harmadik és negyedik felvonásban rabol
hölgyi szíveket. Elolvasni persze nem tudtam a kivágást, az úriember azonban, aki behozta, azt
mondta, nagyon hízelgő, és Nicki is esküdözött, hogy az.
Amikor eljött az ősz, és lehűltek az éjszakák, a prémszegélyes, vörös köpenyt viseltem a
színpadon. Még a vaksik is láthatták a karzat leghátsó sorából. Már ügyesebben bántam a fehér
alapozóval, itt-ott árnyaltam, hogy érvényre juttassam vonásaimat, és noha szemem körbe volt
rajzolva feketével és kissé pirosítottam ajkamat, egyszerre voltam meghökkentő és emberi. A
hölgyközönség soraiból szerelmes levélkéket irkáltak nekem.
Nicolas reggelente egy olasz maestrónál tanult hegedülni. Most már volt pénzünk rendes
ételre, tűzifára, szénre. Anyámtól hetente kétszer kaptam levelet, azt írta, javul az állapota. Nem
köhög olyan csúnyán, mint tavaly télen. Nincsenek fájdalmai. Atyáink azonban kitagadtak
bennünket, és még a nevünket sem szabad kiejteni előttük.
Túlságosan boldogok voltunk, hogy ezen rágódjunk. Ám a sötét rettegés a „halandóság
nyavalyája” sűrűbben látogatott, amióta beállt a hideg.
Párizsban cudarabb a tél, nem olyan tiszta, mint a hegyekben. Éhes nincstelenek vacogtak a
kapuk alatt, a kövezetlen görbe utcákon vastagon állt a büdös latyak. Láttam mezítlábas
gyerekeket, és megszaporodtak az otthagyott hullák. Sose örültem még ennyire a prémes
köpenynek. Nicolas-t is belecsavartam, és összebújtunk, ha elmentünk valahová. Szorosan
összeölelkezve sétáltunk hóban és esőben.
Akármilyen hideg volt is, nem találok szavakat azokra a boldog napokra. Épp olyan volt az
élet, amilyennek lennie kéne. Tudtam, hogy nem sokáig maradok Renaud színházánál. Mindenki
ezt mondta. Nagy színpadok lebegtek a szemem előtt, londoni, itáliai, sőt amerikai turnék egy
híres társulattal. De azért nem volt okom kapkodni. Kupám színig telt.
8
Októbertől azonban, amikor Párizsban már fagyott, rendszeresen föltűnt a nézőtéren egy
különös arc, amely mindig megzavart. Néha majdnem belesültem miatta a szövegbe. Aztán pedig
úgy eltűnt, mintha csak képzeltem volna. Már két hete jött-ment, amikor szóba hoztam Nickinek.