Anne Rice Lestat a vámpír - Első

Megtanultam mindent, amit lehet: memorizálást, némajátékot. Folyton kérdezgettem. Csak
akkor hagytam abba késő éjszakába nyúló tanulmányaimat, amikor Nicki eljátszotta a
hegedűszólót. Fölállt székéről az apró zenekarban, a lámpa kihasította alakját a többiek közül, és
rázendített egy szonatinára, amely épp oly édes és rövid volt, hogy elbájolja a házat.
Közben mindig az én pillanatomról álmodtam, amikor az öreg színészek, akiktől tanultam,
akiket szidtam, utánoztam, és úgy sündörögtem körülöttük, mint egy lakáj, egyszer csak azt
mondják: „Na jó, Lestat, ma este te játszod Leliót. De tudnod kell ám, hogyan csináld.”
Augusztus végén ez is bekövetkezett.
Párizsban ekkor volt a legnagyobb a forróság, balzsamosan enyhék voltak még az éjszakák is.
A publikum izgett-mozgott, és plakátokkal, zsebkendőkkel legyezte magát. Arcomon olvadozott
a vastagon felkent fehér festék.
Papírmasé kardot viseltem, és Nicolas legjobb bársonykabátját. Reszkettem, mielőtt kiléptem
volna a deszkákra, és az járt a fejemben, hogy az elítélt is ezt érezheti a kivégzés előtt.
De ahogy kiléptem, megfordultam és lenéztem a pukkadásig tömött nézőtérre, a legfurcsább
dolog történt. A félelem elpárolgott.
Küldtem egy ragyogó mosolyt a publikumnak, és nagyon lassan meghajoltam. Úgy fixíroztam
a bájos Flaminiát, mintha először látnám. Őt kellett meghódítanom. Úgy hát kezdődjék a hancúr!
Enyém volt a színpad, akárcsak sok-sok évvel ezelőtt abban a távoli kis mezővárosban.
Ágáltunk, poroltunk, csókolóztunk, bohóckodtunk a szilajon, a ház pedig dőlt a kacagástól.
A figyelem olyan volt, mint egy ölelés. A nézőtér felmorajlott minden mozdulatunkra, minden
mondatunkra – szinte túlságosan is könnyen ment –, és mi el is húztuk volna még egy félóráig,
ha a többi színész, akik alig várták, hogy ők is bevághassanak, le nem zavarnak a színfalak mögé.
A közönség felállt, úgy tapsolt nekünk. És ez nem az a vidéki nézősereg volt ám a szabad ég
alatt! Párizsiak ordították Leliónak és Flaminiának, hogy vissza, vissza!
Megtántorodtam a kulisszák árnyékában, és majdnem elájultam. Egy pillanatig nem láttam
mást, egyedül a közönséget, amint engem bámul a rivalda fölött. Mentem volna vissza a
színpadra. Elkaptam Flaminiát, megcsókoltam, ő pedig szenvedélyesen visszacsókolt. Aztán
Renaud, az öreg igazgató elvonszolta.
– Na jó, Lestat – mondta olyan hangon, mintha orrolna valamiért. – Na jó, egészen tűrhetően
csináltad. Mostantól megengedem, hogy rendszeresen föllépj.
De mielőtt ugrálni kezdhettem volna örömömben, körénk csődült a fél társulat, és Luchina, az
egyik színésznő, haladéktalanul átvette a szót.
– Na ne már, még hogy megengeded! Ő a legcsinosabb aktor az egész Templom bulváron,
ezért te rendesen szerződtetni fogod, és ugyanezért rendes gázsit is adsz neki, és dehogyis nyúl
többé partvishoz vagy porrongyhoz! – Elszörnyedtem. Alighogy elkezdődött, már érjen is véget
karrierem? Meghökkenésemre Renaud elfogadta Luchina összes feltételét. Persze roppantul
hízelgett, hogy csinosnak neveztek, bár mint annak idején, most is beláttam, hogy Leliónak, a
szerelmesnek, bizonyos stíllel kell bírnia. Vérbeli arisztokratának tehát tökéletesen passzol a
szerep.
Ám ha azt akarom, hogy valóban észrevegyen a párizsi közönség, és a Comédie Française-ben
is rólam beszéljenek, akkor többnek kell lennem holmi őrgrófi család színpadig bukott aranyhajú
angyalánál. Nagy színésznek kell lennem, és én pontosan az akartam lenni.
Hatalmas ivászattal ünnepeltük meg azt az éjszakát. Az egész truppot odacsődítettük a
lakásunkra, én kimásztam a csúszós háztetőre, kitártam karjaim Párizsnak, Nicolas pedig addig
hegedült az ablakban, míg föl nem vertük az egész szomszédságot.