Anne Rice Lestat a vámpír - Első

aztán borzongva, szinte nyüszítve támolyogjak el. Megőrjített, majdhogy De e nem háborodtam.
De Nicolas nem ismert könyörületet.
Lestat, ne beszélj nekem az örökkévalóról, a megváltoztathatatlanról, megismerhetetlenről! –
Azzal fenyegetett, hogy elver, ha rákezdek.
És akár láttam kivégzést, akár nem, akár csodálatos volt a nap, akár rémes, mikor beállt a
szürkület, amelyet jobban gyűlöltem, mint valaha, újból elfogott a reszketés, és egyetlen dolog
menthetett meg tőle: a fényesen kivilágított színház melege és izgalma. Mindig úgy igyekeztem,
hogy szürkület előtt odabent lehessek a biztonságban.
Mármost az akkori Párizsban a bulvárszínházak egyáltalán nem is voltak törvényes
intézmények. A kormány csupán a Comédie Francaise-t és a Théátre des Italiens-t engedélyezte;
csakis ezek játszhattak komoly darabokat. Ez egyformán vonatkozott a tragédiára és a komédiára,
Racine-re, Corneille-re és a ragyogó Voltaire-re.
De a régi olasz commedia, amelyet én úgy szerettem, Pantalone, Arlecchino, Scaramuccio és a
többiek továbbra is együtt ágáltak a saint-germaini és a saint-laurent-i vásárokon a
kötéltáncosokkal, akrobatákkal, csepűrágókkal és bábjátékosokkal.
Ezekből a vásárokból nőttek ki a bulvárszínházak. Az én időmre, a tizennyolcadik század
utolsó évtizedeiben végleg gyökeret vertek a Templom bulváron. Bár a szegényeknek játszottak,
akik nem engedhették meg maguknak az előkelő játékszíneket, fölös számban vonzották a tehetős
látogatókat is. Főnemesek és gazdag polgárok szorongtak a páholyokban, hogy lássák a körúti
mutatványokat, amelyek sziporkáztak az élettől meg a tehetségtől, és nem voltak olyan pedánsak,
mint az isteni Racine vagy a nagy Voltaire darabjai.
Olasz komédiát játszottunk, úgy, ahogy tanultam, nem fukarkodva a rögtönzéssel. Más és új
volt minden este, és mégis ugyanaz. Énekeltünk is, meg csináltunk mindenféle szamárságot,
nemcsak azért, mert a nép szerette, hanem mert muszáj volt: nem engedhettük, hogy azzal
vádoljanak, csorbítjuk az állami intézmények monopóliumát a komoly színjátszásra. Maga a ház
alig háromszáz férőhelyes, rozzant deszkahodály volt, de azért elegáns kis színpaddal, kellékei,
pompás, kék bársonyfüggönye, és a páholyokat is el lehetett függönyözni. A színészek és
színésznők pedig rutinosak voltak és igazi tehetségek. Nekem legalábbis úgy tűnt.
Még ha nem kínzott volna ez az új keletű iszonyat a sötétségtől, a „halandóság nyavalyája”,
ahogyan Nicolas nevezte csökönyösen, akkor is csodálatosan izgalmas lett volna átlépni a
színészbejáró küszöbét.
Hol ennek, hol annak szurkolva, minden este öt-hat órán át éltem egy harsogó-kacagópörlekedő
kis világban. Mindenki bajtárs volt, sőt barát, a kulisszák mögött. Talán egy kis
hajóhoz hasonlíthatnám a nyílt óceánon, hol senki sem vonja ki magát, hanem együtt húzzuk az
evezőt. Isteni volt!
Nicolas valamivel kevésbé volt lelkes, bár erre számítottam is. Ha lehet, még maróbban
gúnyolódott, amikor gazdag diáktársai meglátogatták, hogy lelkére beszéljenek. Hóbortosnak
tartották, amiért így él. Arra pedig, hogy én a mágnásember művésznőket sámfázok bele a
jelmezükbe és lavórt öntögetek, egyszerűen nem találtak szavakat.
Persze ezek a fiatal polgárok mind arisztokraták szerettek volna lenni, rangkat vásároltak, és
ha csak tehették, nemesi családból nősültek. A történelem egyik apró fintora, hogy vastagon
belekeveredtek a forradalomba, és épp azt az osztályt segítettek eltörölni, amelyhez igazából
tartozni szerettek volna.
Engem nem érdekelt, látjuk-e még Nicolas barátait valaha. A színészek nem ismerték a
családomat, én pedig az egyszerű és semmitmondó Lestat de Valois-ra cseréltem igazi nevemet, a
de Lioncourt-t.